Osmosis – 277. fejezet

Amikor a Golub fülkéjének teteje felnyílt, a két pilóta átlebegett az űrállomás zsilipkamrájába. Kékes színű, igen gyér fény világította be a kamrát, de az űrutazók nem is számítottak másra. A Zvezda még az alapjáratinál is tartalékosabb üzemmódban leledzett.

Az űrállomás belsejében szintén ez a gyér világítás fogadta őket, leginkább a sisakjuk külső lámpáinak segítségével tájékozódtak. Mindketten arrafelé vették az irányt, amely cél a leginkább vonzotta az érdeklődésüket: Oleszja a vezérlőpult felé, Szubotáj pedig a hibernációs kabinok felé lebegett el.

A tatár pilóta belekapaszkodott abba az inkubátorba, amelyet hajdan a gyerekkori pajtása végső nyughelyének hitt, s ezzel a mozdulattal egyszersmind le is fékezte magát. Mereven bámulta a búra alatti preparátumot, aztán halkan így szólt:

– Hát idefigyelj, te Ögödej! Ha tudnád, mennyi könnyet hullattam érted titokban!… Remélem, szép életed van a Földön, barátom. Túléltél minden küldetést, és olyan a sorsod, amilyet elképzeltél magadnak. De tudd meg, ha valaha még találkozhatunk, és mégis az derül ki, hogy tudtál erről az egészről, hát én nekifutásból foglak picsán rugdosni, még akkor is, ha már nyolcvan éves leszel, te vén csataló!

Szubotáj bensőséges monológjának váratlan közjáték vetett véget. A tatár pilóta egyszer csak lepottyant a padlóra. Mivel ez nagyjából egyméteres magasságból történt, különösebb testi megrázkódtatást nem okozott. Lelkit viszont annál inkább, már csak azért is, mert mindezzel egy időben fényár öntötte el a fedélzetet.

Szubotáj döbbent arccal állt fel a padlóról:
– Hát te meg mit csináltál? – kérdezte a vezérlőpulton babráló szőke lánytól, miközben kikapcsolta a sisakja külső világítását.

– Semmit – tárta szét a karját hátrafordulva Oleszja. – Egyszerűen csak újraindítottam a fedélzeti számítógépet.

Aztán visszafordult a kijelzők felé, és vadul járatta a tekintetét az adatokon:
– A mesterséges gravitáció rendben. A világítás rendben. Nézzük, mi a helyzet a…

Nem fejezte be a mondatot, mert addigra már pontosan látta a kijelzőn a kívánt adatot, ezért lecsatolta a sisakját, és nagyot szippantott az űrállomás levegőjéből.

– Megismersz minket, Irina? – Ezt már Szubotáj kérdezte, aki időközben odaért a vezérlőpult elé, és szintén leemelte a sisakot a fejéről.

A fedélzeti számítógép mesterséges intelligenciája, amely az Irina hívójelet viselte, szenvtelen hangon mondta fel Oleszja és Szubotáj adatait, mint valami bemagolt leckét.

– Úgy van! Hogy te milyen okos vagy! – örvendezett a tatár. – És most elárulnád, miképpen lehetséges, hogy telis-tele van oxigéndús levegővel ez a meghitt kis űrbéli helyiség, ez a semmiben lebegő oázis?

Oleszja hamar ráébredt, hogy a pilótatársa negédes kedvessége pusztán maró gúny, ezért óvatosan rászólt:
– Irina valóban okos, de amit most te csinálsz, az biztosan nem az.

– Miért? – tárta szét a karját Szubotáj. – Egyszerűen csak szeretnék választ kapni arra a kérdésre, ami már kereken öt éve foglalkoztat. És annak is kereken öt esztendeje, hogy rendre megszólal álmomban egy hang, amelyik a megtévesztésig hasonlít az Irináéra, és azt harsogja: „Figyelem! Az oxigénszint csökken. Ismétlem: az oxigénszint csökken. Jelen tendencia mellett a kritikus szint elérése: tizenegy perc”.

– Szubotáj, kérlek! Az most nem segít, ha felidegeled magad, és minden haragodat rázúdítod egy számítógépre!

– Na de hát valamiféle válasznak csak kell lennie, nem igaz? – ütötte a vasat a tatár. – Mert azt nyilván te sem tartod valószínűnek, hogy a Zvezda egyszer csak fogta magát, szkafanderbe bújt, és végzett egy űrsétát saját maga körül, hogy befoltozhassa azt a rést, ahol szökni kezdett a levegő. Vagy igen?

Oleszja szemei jellegzetesen összeszűkültek, és a szája, amely máskor oly sok férfiember vágyakozó tekintetét vonzotta érzéki teltségével, most szintén erélyes vonallá szigorodott:
– Szubotáj alhadnagy! Pofa súlyba!

A tekintélyelvű parancs hatására a tatár elhallgatott, aztán fújtatva csinált egy hevenyészett hátra arcot, és fel-alá kezdett járkálni a fedélzeten.

Voltaképpen szégyellte az iménti produkcióját. Nem is értette, miért ragadtatta magát erre az ostoba, vitriolos ízű kirohanásra. Tudta, hogy ilyesmire nem mentség semmiféle Ögödejjel kapcsolatos érzelem, semmilyen régi emlék, elvégre ő katona, és éppen az ilyen váratlan, kiélezett helyzetekben kellene a leginkább higgadtnak maradnia. Ugyanis pont erre képezték ki!

Oleszja közben megpróbált informatív tárgyalást kezdeményezni az űrállomás fedélzeti számítógépével:
– Irina! Meg tudod határozni, hogy a Világegyetem mely pontján vagyunk?

– Nincs adat – válaszolta a szenvtelen női hang.

– Rendben. Kérdezek tovább… Amikor a Golub fedélzetén nemrég kísérletet tettünk a Zvezda megközelítésére, akkor váratlan és nagy arányú üzemanyagvesztés után az űrállomáshoz viszonyított sebességünk csaknem nullára csökkent. Meg tudod mondani ennek az okát?

– Nincs adat.

– Tudsz mutatni nekem olyan felhőket, álljanak akármilyen részecskékből, hullámokból vagy bármilyen, az emberi szem számára láthatatlan, de akadályt építő közegből, amely ily módon lefékezhette a Golub vadászgépet, és az elmúlt egy órában a Zvezda három kilométeres körzetében megtalálható volt?

– Nincs adat.

Szubotájnak eszébe jutott valami. És most már azt is szégyellte, hogy ez nem hamarabb történt meg. Befejezte a fel-alá járkálást, határozottan odalépett a vezérlőpulthoz, és szinte rákiáltott a kijelzőre:
– Képes vagy kommunikálni a Grifonnal?

– Nincs adat.

Most már Oleszja is elszégyellte magát kissé. A mikrofon közelébe hajolt, és nagyon határozott hangon hívta a rangidős tisztet:

– Maxim Ivanovics Rogyionov, jelentkezz! Itt a Zvezda űrállomás! Ha veszed az adást, nagyon kérlek, jelezz vissza!… Maxim!… Kérlek, ha hallasz minket, jelentkezz!… Oleszja vagyok. Kérlek, ha hallasz minket, jelentkezz!…

Semmi válasz nem érkezett, hiába próbálkoztak percekig.

Szubotáj nem adta fel, továbbra is szándékában állt kifaggatni a számítógépet:
– Irina! Az evakuálásról kérdezlek. Miután az összes túlélő elhagyta a Zvezda fedélzetét, a bolygó felszínére történő leszállás nem sikerült zökkenőmentesre, mivel összeomlott a vezérsugár. Kérek minden elérhető adatot erről a rendkívüli eseményről.

– Nincs adat – jött a szokásos válasz.

– Nincs, az anyád picsáját! – csattant fel Szubotáj. – Mi lett az adattáraddal? Tán valaki kicserélte egy 40 megabájtos winchesterre? Vagy egy floppy lemezre? Esetleg még muzeálisabb darab lettél, és most már lyukkártyákkal dolgozol?

Ekkor már Oleszja is ingerült lett, és durván leteremtette a tatárt:

– Na, idefigyelj! Lehet, hogy Evilágban te egy törzsfőnök vagy, de itt és most én vagyok a rangidős! Mit mondtam az előbb? Azt, hogy pofa súlyba! Elhangzott ellenkező értelmű parancs?

– Mit félted annyira ezt a szerencsétlen gépet? – feleselt a tatár. – Vagy tán lemaradtam valamiről, és kiderült, hogy Irinának is van lelke? És ha elég kedvesek leszünk hozzá, akkor kiköhögi azt a néhány bitet, ami megakadt a torkán, és onnantól fogva csak úgy ömleszti majd ránk az adatokat?

A szőke lány dühösen rálegyintett a bajtársára, majd kikapcsolta Irinát. Jobbnak és célravezetőbbnek látta immár manuálisan ügyködni a fedélzeti számítógép plasztikus kijelzőjén.

Alig egy perce tarthatott ez a tevékenysége, amikor Szubotáj könyökének óvatos bökését érezhette meg az oldalbordái között:
– Figyelj csak, galambocskám! Volna még itt egy kötelező feladat… Már ha komolyan vesszük a tokiói egyezmény paragrafusait.

– És mi volna az?

– Hát… Tiago. Elvileg ő is túlélő.

A francia hadifogoly nevének említésére a szőke lány nagyot sóhajtott:

– Gondolod, hogy ha Maximmal nem sikerült kapcsolatot teremtenünk, akkor majd pont Tiagóval fog?

– Nem a mi dolgunk, hogy eldöntsük. Nem mellesleg a tokiói egyezményben foglaltak kötelezően előírják, hogy…

– Nagyon jól tudom, mit ír elő a tokiói egyezmény – szakította félbe Oleszja, egy pillanatra sem véve le a tekintetét a kijelzőről –, de a szerencsétlen flótás úgy égett el a légkörbe érve, mint egy gyufaszál.

– Én is így vélem, de gondold végig az utóbbi öt évünket. Lehetünk itt még biztosak bármiben? Van olyan dolog, amire azt mered mondani, hogy száz százalékig biztos vagy benne? Mert én nem. És ne feledd, az is könnyen meglehet, hogy most is figyelnek és értékelnek minket. A magam részéről egyáltalán nem szeretném, ha a küldetés végén az állna a rólam szóló jelentésben: ekkor és ekkor megszegte a tokiói egyezmény idevágó paragrafusát – vezette le Szubotáj, azzal maga elé húzta a mikrofont, és annak rendje és módja szerint megkísérelte felvenni a kapcsolatot a Tiago nevű francia hadifogollyal.

Oleszja megvonta a vállát, de nem szólt semmit, inkább belemerült a saját dolgába. Kisvártatva viszont izgatottan hívta fel pilótatársa figyelmét arra a térképre, amelyet épp ebben a pillanatban sikerült előcsalogatnia a fedélzeti számítógép adatbázisából.

– Odanézz! – mutatott a kijelzőre. – Látod azt a piros pontot?

Szubotájnak némi időbe telt megérteni, mire céloz a szőke lány, és ez nem is vehető zokon egy olyan pilótától, aki eddig a vészhívással volt elfoglalva, aztán egyszer csak megjelent előtte a Szigetvilág térképe.

– Mit is kéne látnom pontosan? – hunyorgott a tatár.

– Ott, azt a piros pontot Osmosis szigetétől délre – magyarázta Oleszja. – Az a Zvezda stacionárius origója. Magyarán az a pont, amely fölött az űrállomás tartózkodik.

– Nem vagyok teljesen hülye, és nem is esett ki a fejemből minden tudás az elmúlt öt évben, tehát szükségtelen mindenhez külön definíciót fűznöd – méltatlankodott Szubotáj.

– Csakhogy nem érted annak a lényegét, hogy az origó nem Osmosis szigetén, hanem a tengerben van, és ez… – kezdte volna a tájékoztatót Oleszja, de a tatár közbevágott:

– Inkább te tulajdonítasz túl nagy jelentőséget neki. Értem, hogy a Zvezda afölött a pont fölött kering jelenleg. És akkor mi van? Az elmúlt öt évben odébb csúszhatott, mert az űrállomás valami miatt nem volt képes rendre elvégezni azokat a pályakorrekciókat, amelyek az eredeti origó fölött tarthatták volna. Az ilyesmi egy végletekig csökkentett üzemmódban egyáltalán nem csodálnivaló, főleg nem olyan szenzáció, ahogy most megpróbálod előadni.

Oleszja úgy válaszolt a tatárnak, hogy közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a kijelzőről:

– Ez így teljesen rendben is lenne. Csakhogy van ám itt egy bökkenő. Az adatok szerint a Zvezda már öt évvel ezelőtt sem a központi sziget fölött állt stacionárius pályára, hanem attól délre. Pontosan ott, ahol az origó most is elhelyezkedik. Tehát a Zvezda nemhogy hanyagul vagy elégtelenül kezelte volna a pályakorrekciókat az elmúlt öt évben, hanem mindvégig a lehető legprecízebben megvalósította.

– Hogy mi van? – vonta össze a szemöldökét Szubotáj.

– Úgy van, ahogy mondom. Irina már annak idején is hamis térképet mutatott nekünk.

– Biztos vagy ebben?

– Kitűnővel végeztem mind a navigáció, mind az adatfejtés tanszakon. Ha nem igaz, amit mondok, arra csakis egy magyarázat létezik. Mégpedig az, hogy megbomlott az elmém, és komplett hülye lettem. Látsz erre utaló jeleket rajtam? – kérdezte a szőke lány, és most már a pilótatársa felé fordult. De hiába, mert Szubotáj egy igen rövid szemkontaktus után felpattant a helyéről, és idegesen fel-alá járkálva belekezdett a szokásos méltatlankodásba:

– Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy Irina is be van avatva a Tervbe, és a titokzatos Központnak dolgozik. És te még lecsesztél, amiért merészeltem gúnyosan szólni őnagyságához!

– Ez itt akkor is egy gép, nem pedig egy kilences vagy tízes szintű android! Azt csinálja, amire beprogramozták.

– De hiszen én is pont ugyanerről beszélek!

– Vajon mi okuk lehetett arra, hogy egy hamis térképpel vezessenek félre minket? – gondolkodott hangosan Oleszja.

– Nem olyan bonyolult a dolog – vélekedett a tatár. – Gondold csak végig! Ha azt látjuk, hogy az origó a tenger közepére esik, akkor vajon beültettük volna a négert az űrliftbe?

– Nyilván nem…

– Persze, hogy nem! Mert egy űrsiklóval vagy egy vadászgéppel még képes vagy korrigálni a landolás végén, amikor felfedezed, hogy a vezérsugár jó alaposan lecsúszott a szárazföldről. De a nyomorult Tiago mit csinált volna az űrliftben? Megnyomja a vészcsengőt, és jelez a házmesternek, hogy baj van?

Oleszja halványan elmosolyodott. Annyira imádta gyerekkori barátjának ezt a tulajdonságát! Még a legvadabb, legelkeserítőbb helyzetekben is képes volt megőrizni a humorérzékét, és néha olyan sziporkákat engedett el, hogy azzal a legcsüggedtebb harcostársaiba is képes volt némi reményt és jókedvet plántálni.

Mindenesetre ez most nem a vidámkodás ideje volt, ezért hát Oleszja is letörölte az arcáról a félmosolyt, és tovább folytatta az iménti gondolatmenetet:

– És akkor Tiago nyilván hozzám nyert volna besorolást az evakuálás során, az Orel fedélzetére. Ott csücsült volna Guzel mellett az utastérben. Ott pedig csak két sors várhatott volna rá, ami lehet, hogy mégiscsak egy és ugyanaz. Mert ha nem ugrik ki Guzellel, akkor a Mocsárvidéken landol velem. Márpedig azt elhiheted, hogy a Mocsárvidék lányai ott rövid úton meglincselték volna. Elvégre még a fehér bőrű férfiakat is gyűlölik, egy ilyen fekete ördögöt minden korábbinál nagyobb fenyegetésnek tekintettek volna… Ha viszont kiugrik Guzellel, vajon képes lett volna túlélni azokat a hőmérsékleti és környezeti viszonyokat a havas hegycsúcsok között, amik egy androidnak meg sem kottyantak? Igencsak kétlem…

– Na jó, ez eddig logikus, de hát az űrlifttel ugyanúgy halálra ítélte Tiagót ez a rejtélyes Központ – mutatott rá Szubotáj. – Márpedig ha nekem választanom kellene a halálnemek között, akkor ezerszer inkább választanám, hogy fagyjak meg a hegyek között, vagy verjenek agyon mindenféle haragos amazonok, mint hogy élve elégjek egy zuhanó fémkoporsóban, mint valami űrgrillcsirke.

– És mi van akkor, ha a vezérsugár összeomlása nem is volt a terv része? – vetette fel Oleszja.

A tatár visszaült az irányítópult elé, és láthatóan gondolkodóba esett.

– Azt sem lehet kizárni – ismerte el az állát simogatva. – Magammal kerülnék ellentmondásba, ha mást állítanék. Elvégre épp az előbb kértelek, hogy ebben a küldetésben soha ne legyél száz százalékig biztos semmiben. Viszont megközelíthetjük onnan is a dolgot, hogy mi volt Tiago feladata ebben a küldetésben? Vagy inkább mi lett volna…?

– Merthogy senkit sem hoztak ide véletlenül – egészítette ki a gondolatmenetet a szőke lány. – De ha elfogadjuk ezt a tételt, akkor nem lehetséges, hogy a francia valamilyen formában mégis túlélhette a landolást? Mert valamiféle feladatot szántak neki?

– Ha azt feltételezzük, hogy Tiago még mindig él, akkor ezzel azt is állítjuk, hogy ez a néger fickó öt éve van jelen Evilágban. Egy olyan világban, ahol kizárólag fehér bőrű emberek élnek. Nekem elhiheted, galambocskám, hogy ennek igen csekély a valószínűsége. Vagy te talán elképzelhetőnek tartod, hogy egy fekete emberről szóló mendemonda, népmese, pletyka, akármi fél évtized alatt sem kapott szárnyra sehol? Hát tudom magamról, hogy mekkora újdonság az én tatár pofám Osmosisban! Nem tudok úgy végigsétálni az utcán, hogy ne érezzem, már megint összesúgnak mögöttem, megbámulnak, nem evilági szerzetnek tartanak! Akkor most képzeld el, hogy milyen hatást keltene egy néger fickó feltűnése!

Oleszja mélyen elgondolkodott a hallottakon, és mintha kissé fátyolossá vált volna a tekintete, amikor kijelentette:
– Amíg nem kapok egyértelmű bizonyítékot arról, hogy Maxim halott, addig úgy tekintek rá, mint a rangidős parancsnokra, akit egyszer majd úgyis meg fogunk menteni, bárhol is tartózkodik most. De szentül hiszem, hogy életben van, és eljön az idő, amikor jó katonához méltóan jelentkezni fogok a szolgálatára.