– Történt még valami érdemleges? – kérdeztem, pedig a továbbiak iránt jóformán semmiféle kíváncsiságot nem éreztem. Pubek ezt nem tudhatta, ezért rendületlen vehemenciával magyarázta a fejleményeket:
– Ezután záróráig ott maradtak, és végig nagyon gyanúsak voltak, ráadásul még a kinézetük sem volt bizalomgerjesztő. Én az utolsó percig egyaránt eszközöltem a megfigyelést, végül ittam még egy kávét, de pusztán a munkavédelemből kifolyólag, nehogy leragadjon a szemem, és kértem bele egy rumot is, mert mindenképpen el akartam kerülni a lebukást. A marconák meg az Ír Gyerek négyen négyfelé mentek, úgyhogy feleslegesnek tartottam követni a fedőnevűt, inkább hazaindultam. Egyből megláttam a százados úr levelét a földön, azt hittem, azért tetszett oda tenni, hogy rögtön megláthassam, mert olyan alacsony vagyok. A világért sem gondoltam volna, hogy nem tetszett tudni bemenni.
– Rendben van, Pubek, alapos munkát végzett – biztattam a derék titkos alkalmazottat, majd nagyot nyújtózkodva felálltam a padról –, de most már ideje hazaindulnunk.
– És a százados úr? Nyomon tetszik lenni a csomagfosztogatók ügyében? – kérdezte, miközben megpróbált utolérni.
– Azt hiszem, igen – válaszoltam sejtelmesen.
Az aluljáróban gyalogolva azon gondolkodtam, milyen odaadóan végzi gondozói munkáját ez az Ír Gyerek, hogy még szabadidejéből is szán időt hátrányos helyzetű pártfogoltjaira, mert hogy azok voltak, akiket Pubek olyan gyanúsaknak talált, az egy percig sem tűnt kétségesnek előttem. De ezen nem is tűnődtem sokat, mert sokkal inkább elfoglalta a gondolataimat Julcsi. Reménykedtem, hogy összeveszésük nem volt egyedi eset, s bíztam benne, hogy a dolgok előbb-utóbb szakításhoz fognak vezetni. Egyre vidámabb hangulatba ringattam magam, sőt, azt is mondhatnám, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Csak akkor komorultam el egy kissé, amikor eszembe jutott, hogy milyen érdemtelenül ijesztettem rá az előbb szegény kis Pubekre, arra az emberre, akinek ezeket a jó híreket köszönhetem.
Amikor éppen felfelé mentünk a lépcsőn, szembejött velünk egy elegáns pasas, aki hanyagul elhajított egy füstölgő szivarvéget. Észrevettem, hogy Pubek olyan vágyakozva bámulja a nagy barna csikket, hogy minden bizonnyal gondolkodás nélkül fel is vette volna, ha nem lettem volna a társaságában. Elhatároztam, hogy útközben veszek neki néhány szivart jutalmul és engesztelésül, és meglepem vele, amint hazaérek. (Természetesen nem szándékoztam vele utazni a buszon.)
Alig tettünk meg néhány lépést az utcán, máris felkeltette a figyelmemet egy kis üzlet, aminek az ajtaja fölött a következő felirat volt olvasható: AJÁNDÉK ÉS DOHÁNYÁRU.
Ez éppen kapóra jött nekem, nyomban el is kértem Pubektől egy ezrest.
– Ne aggódjon, csak kölcsönbe kell, szolgálati ügyben. Amint hazaérek, visszakapja – nyugtattam meg. – Mellesleg indulhat is a buszmegállóba, én úgyis gyalog megyek. Nem is baj, ha előbb ér haza, legalább össze tud ütni valami kiadós reggelit nekem. És a kádat legyen szíves teleengedni forró vízzel. Mire hazaérek, éppen megfelelő lesz a hőfoka – azzal útjára engedtem, és benyitottam a kis üzletbe.
A parányi helyiségben egy fiatal lány vásárolt éppen, a pult másik oldalán pedig egy idős néni állt.
Azonnal megismertem!
Azonos volt azzal, akire néhány napja megpróbáltunk ráerőltetni tízezer forintot a zálogház előtt.
Ijedten megtorpantam, mert féltem, hogy ő is felismer engem, és félreérti a szándékomat, amint egy ezressel a kezemben közelítek felé. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán megnyugodtam, hiszen eszembe jutott, hogy álszakáll van rajtam, és teljesen nyilvánvaló, hogy pénzzel a kezemben csakis vásárló lehetek itt, tehát nincs mitől tartanom.
Biztonságérzetem meglehetősen rövid életűnek bizonyult, ekkor ugyanis egy végtelenül kellemetlen közjáték történt.
A fiatal lány fizetett, és megfordult, hogy távozzon. Ekkor láttam meg, hogy az ölében egy macskát tart. Kár, hogy nem volt fekete, mert így idejében jelzést kaphattam volna a rám leselkedő veszélyről, és megpróbáltam volna távol tartani magam tőle és a gazdájától, amennyire a helyszűke engedi. Így azonban egy pillanat alatt megtörtént a baj. A cirmos megrettent tőlem, majd villámsebesen támadóra váltott, és nemtetszését kifejezendő karmaival beleragadt az álszakállamba. A papírragasztó sajnos rosszul vizsgázott, azonnal elengedett az egész arcom mentén. Rövid, de súlyos közelharc árán, melynek kimenetele egy pillanatig sem volt kétséges, sikerült visszaszereznem a rühes kis jószágtól a jogos tulajdonomat képező álcázóeszközt. Akciómat a dög tulajdonosa végigvisongta, majd menekülésszerűen távozott az üzletből. Én is ezt szerettem volna cselekedni, de ebbéli szándékomban sajnos megakadályozott egy szerencsétlen körülmény. A dulakodás során ugyanis véletlenül meglöktem egy vázát, ami átbukott a pulton, és nagyot csörömpölve összetört.
– Biztosíthatom, asszonyom, megtérítem a kárát – próbáltam nyugtatgatni az idős hölgyet, aki leguggolt a pult mögé, hogy összeszedje a cserepeket. A bajokat tetézendő, ekkor nyílt a bejárat, és amikor megfordultam, Pubek lelkes arcát láthattam, amint éppen bedugta a fejét a résnyire nyitott ajtón:
– Százados úr, kérem, elfelejtettem megkérdezni, palesztin krumplitál megfelelő lesz?
Még ez is! Persze nem láthatta az eladónőt, így azt hitte, hogy éppen egyedül tartózkodom a helyiségben.
– Jó hát, csak menjem már! – rivalltam rá idegesen. Vissza is húzódótt gyorsan, és elment. A néni ezután felegyenesedett, és riadtan bámult rám.
Te jó ég, ez felismert! Biztosan felismert! (Hihetetlen, milyen helytelen következtetésekre képes egy fáradt és kialvatlan fiatalember szerelemtől elborult agya!)
– Véletlen volt, tessék elhinni. Nem akartam én semmi rosszat… A múltkor is csak segíteni szerettünk volna magán, nem akartuk mi bántani… – mentegetőztem, miközben zavartan gyűrögettem az álszakállt, majd hirtelen zsebre tettem. Az eladónő olyan képett vágott, mint aki citromba harapott.
– Ellenkezőleg! Mi csak jót akartunk…
A nénike iszonyúan ijedt arccal nézett rám, a kezét tördelte, majd idegességében a tenyerét kezdte vakargatni.
– Dörzsölje a hajához a tenyerét, akkor pénzt fog kapni – próbáltam kedélyeskedni, hogy kissé megnyugodjon –, …izé …úgy értve, a babona szerint, nem tőlem – tettem hozzá, nehogy megint félreértsen –, azaz hogy… persze tőlem is, hiszen megtérítem a kárát, nem maradok én adósa… meg aztán vásárolnék is, ha lehetne… néhány szivart…
– Milyet? – kérdezte a hölgy alig hallhatóan.
– Hát… nem is tudom, egy ezres van nálam – mutattam meg a bankjegyet –, amilyen kitelik… már persze a váza árának levonása után…
– Várjon egy kicsit – rebegte félénken a nénike, és eltűnt a hátsó ajtó mögött.
Ezt az oltári pechet! Pont ide kellett bejönnöm! így jár egy magamfajta szerencsétlen milliomos, ha a szerelem eltereli a gondolatait, és kimerül a sok gyaloglástól, valamint néhány órányi padon hálástól! Ezért viszketett hát a jobb szemem a tizes vágánynál!
Ekkor a trafikosnő megjelent a szivarokkal, de egyből vissza is fordult, s közben zavartan megjegyezte, hogy nem jókat hozott, ezek mind drágák.
Igazán lenyugodhatna már – gondoltam. Engem is felidegesít, ha egyáltalán lehet ennél jobban. Hol marad már? Mindjárt itt hagyom a pénzt, és elosonok haza. Egy ezresből biztosan kitelik az a koszos váza – morfondíroztam magamban.
Nem jó! Míg hátul van, valaki bejön, zsebre tesz valamit, aztán csak rám kenik az egészet. De hol a fenében van már ilyen sokáig? Csak nem egyenesen Kubába ment szivarért?!
Ekkor kinyílt az üzlet ajtaja, és két fehér köpenyes fickó lépett be rajta, az egyik nagydarab, a másik szemüveges, a kezében orvosi táska.
Te jó ég, csak nem az idős hölgy lett rosszul?
– Hátrament… – nyögtem –, a szivarok miatt… Valami baj történt?
– Nyugalom – mondta a doki, amitől egy kissé ideges lettem. – Mi történt a kezével?
Most vettem csak észre, a kézfejem kissé véres volt, nyilván az a rohadt dög karmolt ki az imént.
– Semmiség, csak egy macska…
– No majd mi ellátjuk – azzal injekciós tűt vett elő a táskájából, és elkezdett reszelgetni egy kis fiolát.
– Ilyen súlyos lenne? – húzódtam valamelyest hátrább. – Gondolják, hogy veszett is lehetett? – kérdeztem riadtan.
– Nyugodjon meg – szólított fel újra, amitől némileg zaklatott lettem –, nem lesz semmi baj.
Ez kétséges volt előttem, ugyanis világéletemben irtóztam az injekciótól.
– Feltétlenül muszáj szúrni? – érdeklődtem félénken.
– Legyen erős – mondta, mire egy kissé megroggyantak a térdeim. – Nyújtsa ki a karját.
A nagydarab közben lefogott, hogy moccanni sem bírtam. A szemüveges pedig rutintalanul elkezdte böködni a vénámat. Negyedjére talált. Aztán kivezettek egy mentőautóhoz.
– És a nénivel mi lesz? – kérdeztem bágyadtan.
– Szálljon be! – utasított a nagydarab.
Atyavilág! Ezek nem is az öregasszony miatt jöttek ki! Ezek engem akarnak elvinni! De hova a csudába?… Biztosan a fertőtlenítőbe! Az átkozott kutyaürülék miatt! A fene egyen meg, Pubek, te elfuserált titkos koldusügynök!
Jézus Máriám! Úgy járok, mint Ragyás Ulics! Ma már rajtam fog röhögni Öreg Király, meg a fél váróterem!
Megpróbáltam felülni a mentőautóban, miközben elindultunk.
– Kérem szépen, erre igazán semmi szükség, én…
– Feküdjön vissza, és higgadjon le – szólt, s ettől ingerült lettem:
– Majd én otthon kimosom a ruháimat! Nem kell a fertőtlenítőbe vinniük!!
Puff! A nagydarab már le is fogott, a szemüveges meg bökött. Harmadjára sikerült neki.
Lehet, hogy a szemüvege zavarja?
Egyre gyengébbnek éreztem magam. A doki egy újabb, egy egész kicsi fiolát reszelgetett.
Egy nyamvadt karmolás miatt ennyi injekciót kell elszenvednem? Ez nem lehet!
A félelem megtáltosított:
– Követelem, hogy keressék meg a gazdáját!!! Kérjék el az oltási…
Bumm! A nagydarab már rutinosan fektetett kétvállra. És jött a szemüveges. Másodjára eltalált.
Ez begyakorolja magát rajtam, mire odaérünk!
Közben leápolta a kezemet. Amint letörölte a vért, alig maradt három halvány kis karcolás.
Az lehetetlen, hogy ezekért lenne ez a nagy hajcihő! Akkor pedig mégiscsak fertőtlenítés lesz…
Egyre bágyadtabb voltam. A helyzetemet végtelenül elkeserítőnek találtam. Megérkeztünk a kórházhoz. Ezt onnan tudtam, hogy a szemüveges mondta. És nyugtatott!
Miért van az, hogy a végsőkig kétségbeesem, valahányszor ez azt mondja, hogy nyugodjak meg? – tűnődtem.