Iszonyú csalódottságot éreztem, mert már teljesen beleéltem magam, hogy a pályaudvar illemhelyén gyorsan megmosdok és átöltözöm, aztán nemsokára otthon lehetek, és végre egy jót kajálhatok, nagyot fürödhetek, és még nagyobbat alhatok.
– Az ördög vigye el magát, Pubek! – adtam hangot elkeseredésemnek. – Hányszor kell még maga miatt fölöslegesen hazagyalogolnom?!
Amióta ismertem, a kis emberke még nem mutatott ilyen értetlen arckifejezést:
– Mikor kellett miattam gyalogolnia a százados úrnak?
– Ne bőszítsen, ha megkérhetem! Na, mégis, mi az elképzelése, miért kellett ahhoz a kis levélkéhez folyamodnom tegnap, amit szíveskedett ilyen sikeresen félreértelmezni? – kérdeztem epésen, majd meg is válaszoltam a saját kérdésemet: – Mert maga nem tartózkodott a lakásomban!
– Nem értem… – nyögte félénken.
– Könyörgöm, Pubek, fogja vissza magát, mert ha megpattan egy ér az agyamban, akkor magát gondatlanságból okozott emberölésért fogják elítélni! Voltam olyan szívélyes és hülye, hogy magára bíztam a lakáskulcsomat. Nem emlékszik már rá?
A kis emberke arcán pontosan leolvasható volt az a folyamat, mely során felfogta a probléma lényegét, s ennek eredményeképpen borzasztóan megijedt, és kétségbeesve kiáltott fel:
– Atyaúristen! Százados úr kérem, azt nem tetszett mondani, hogy csak az az egy kulcs van!
Kissé meghökkentem. Pubek ijedtsége nem lanyhult:
– Pontosan emlékszem, kéremalássan, ide tetszett adni a kulcsot, hogy ha előbb érek haza, én is be tudjak menni, de azt nem említette a százados úr, hogy az az egyetlen kulcs a lakáshoz…
Igazat kellett adnom az ex-koldusnak. Felidéztem magamban a kulcs átadásának jelenetét, és be kellett látnom, hogy tényleg nem figyelmeztettem, miszerint nálam nem marad egyetlen huncut lakáskulcs sem. Azt nem sejthette szerencsétlen titkos alkalmazott, hogy ott, abban a percben jutott eszembe az egész kulcsátadási akció, és nem tettem már jó előre két kulcscsomót a zsebembe.
– Akkor most… ki vagyok rúgva?… – kérdezte halkan, nagy, riadt, szomorú szemeket meresztve rám.
Nagyon megsajnáltam a kis emberkét, ahogy még nálam is roskatagabbul ült mellettem.
– Le van ejtve az egész! – legyintettem olyan nagyvonalúan, ahogy csak a saját hibáját képes elintézni az ember. – Csak nem fogok egy ilyen hülyeség miatt megválni magától?! No de térjünk a lényegre! – folytattam gyorsan, nehogy szokásához híven hálálkodási rohamot kapjon. – Mit intézett tegnap? Jelentsen!
Az ex-koldus nagyon megkönnyebbült, aztán fontoskodva körülnézett, nem hallhatja-e meg valaki véletlenül, amit beszélgetünk. A tizedik vágánynál erre nem volt sok esély.
– Elég hamar megtaláltam a címhelyet, és felállítottam a szituációmat az utca szemközti oldalán, aztán elkezdtem eszközölni a megfigyelést. Előzőleg vettem egy újságot, persze stratégiailag, és úgy tettem, mintha azt olvasnám, de közben a házat néztem, hogy ne legyek feltűnő. Az újságárus nagyon haragudott, amiért ötezrest adtam, de hát tudja, százados úr, milyenek ezek az újságárusok, mindegyik azt hiszi…
– Ezt inkább most mellőzzük.
– Igenis, kéremalássan, szóval erősen figyelembe vettem a házat, de semmi mozgást nem észleltem. Sajnos, amikor besötétedett, akkor derült rá fény, hogy nem működik a lámpaoszlop, éppen a megfigyelésre kieszközölt ház előtt, úgyhogy kénytelen voltam átmenni a túloldalba, és nagyon szidtam közben az áramszolgáltatókat…
– Legyen kedves, szorítsa háttérbe a személyes problémáit.
– Szorítom, kéremalássan. Szóval kisvártatva jött egy fiatal hölgy, és becsengetett, de nagyon gyanús volt, mert a kutya is megugatta…
– Hogy nézett ki? – csaptam le a témára türelmetlenül.
– Nem vagyok benne biztos, de olyan nagydarab, hosszú szőrű skót juhász lehetett…
– Nem a kutya, maga szerencsétlen! A nő hogy nézett ki?
– Ja, igen, a nő… Hát, kérem tisztelettel, szép hosszú lábai voltak, mert nagyon rövid volt a szoknyája, ezen kívül olyan kellemesen gömbölyű…
– Ne a szexepiljét leltározza itt nekem! Nem tud normális személyleírást adni?!
– Igyekszem én, százados úr, kérem, de mindig közbe tetszik szólni. A nő hosszú barna hajjal rendelkezett, és kicsivel alacsonyabb lehetett, mint a százados úr, de többet nem láttam belőle, mert nem mertem közelebb menni a feltűnősködés miatt, és a lámpaoszlop, mint említettem…
– Rendben van, ennyi elég is – mondtam, mert ezek alapján valóban felismerni véltem Julcsit az említett hölgy személyében. – Mi történt azután?
– Utána beengedték a nőt, de nemsokára kijött ő is, meg az Ír Gyerek fedőnevű egyéniség is, rögtön ráismertem, kéremalássan, mert tényleg olyan vörös volt, ahogy meg tetszett mondani. Elkezdtem eszközölni a követésüket, de csak diszkréciós távolságból, nehogy azt higgyék, hogy bárki is követi őket, nem is beszélve rólam. Elég lassan haladtunk, mert ezek állandóan illetlenségeket manipuláltak az utcán…
– Mit ért ez alatt? – kérdeztem, s közben akaratlanul is ökölbe szorult a kezem.
– Hát… lépten-nyomon csókolóztak, meg hasonlókat műveltek. Emiatt az a hipotézisem alakult ki, hogy ez a nő az Ír Gyereknek a szeretője. Aztán végre odaértek egy szórakozóhelyhez, aminek az a neve, hogy Makk Hetes. Kicsit vártam, aztán bementem utánuk. Az egy nagyon alávaló hely, százados úr, kérem, én nem is tudom, hogy juthat valakinek eszébe odavinni egy ilyen csinos fiatal nőt. Sajnos nem tudtam a közelükben leülni, mert ők a pult szomszédságában foglaltak helyet, és már csak egy üres asztal maradt, az ajtó mellett, így kénytelen voltam ott elfoglalni a leshelyemet. Rendeltem magamnak egy sört, mert furcsa lett volna, ha csak ott ülök, és olvasom az újságomat, egyébként is azt tetszett parancsolni, hogy kerüljem a feltűnést, ezért is rendeltem egy fél óra múlva még egy sört, meg egy rumot is, hogy még annyira se legyek feltűnő…
– Hanyagoljuk most el a maga fogyasztását, Pubek, szorítkozzon a lényegre!
– Szorítkoznék én, kéremalássan, de sajnos nagy volt a zaj, az ajtót is állandóan csapkodták mellettem, úgyhogy csak látásból tudtam a megfigyelést eszközölni, hallomásból nem, azt is csak óvatosan, az újság mögül. Egy jó fél óra múlva odamentem a pulthoz, és kértem még egy rumot, hogy a legkevésbé se legyek feltűnő, meg hogy közelebb legyek hozzájuk, és hallhassam amit beszélgetnek. Hogy ne legyek gyanús, szóba elegyedtem a pultosnővel, aki igen figyelemre méltó fehércseléd volt, amolyan csöcsöskorsó típusú, ráadásul kiderült róla, hogy falumbeli, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy mi van a Kenyeres Ignáccal, aki, szegény…
– Az ég szerelmére, Pubek, ne hozakodjon itt nekem elő a hódítási kalandjaival! Ugorjunk!
– Nem hozakodok én, százados úr, kérem! Hát azt tetszik hinni, hogy én odafigyeltem arra, amit a pultosnő mondott? Ma sem tudom, hogy mi van szegény Kenyeres Ignáccal, pedig nem is érdekel. Csak azért kérdeztem, hogy közben feltűnés nélkül oda tudjak hallgatózni az Ír Gyerekékhez.
– És mit hallott?
– Semmit. Nem szóltak azok egymáshoz egy mukkot sem, és nagyon savanyú képet vágtak, mintha éppen akkor vesztek volna össze valamin. (Az öklöm kezdett kiengedni.) Az Ír Gyerek állandóan az óráját bámulta, meg a bejáratot, nagyon úgy nézett ki, mint aki vár valakire. Közben a pultosnő kicsit megsértődött rám, mert valószínűleg észrevette, hogy nem figyelek oda, és ott hagyott, mert egyébként is oda kellett mennie egy szakállas pasashoz, aki elejtett egy sört, és ilyeténképpen nem akarta kifizetni, ámbátor…
– Pubek!!!
– Jó, ugrok, ugrok, kéremalássan. Szóval egyszer csak azt mondta a nő, hogy ő most hazamegy, mire az Ír Gyerek megijedt, és mentegetőzni kezdett, hogy neki találkoznia kell a fiúkkal feltétlenül, de a nő makrancoskodott, hogy miért nem lehet az ilyesmit munkaidőben elintézni. Szerencsére felálltak, és így mindent sokkal jobban hallottam. Az Ír Gyerek nagyon kérlelte, de a nő állhatatosan durcáskodott, és elszántan eltökélte magát. Az Ír Gyerek könyörgött, hogy legalább azt várja meg, amíg hív neki egy taxit, ne mászkáljon ilyen sötétben egyedül, mert állítólag valami szatír van a városban, de a nő felvette a kabátját, és elment. Látszott rajta, hogy nagyon fel van dúlva a sértődöttsége. (Az öklöm úgyszólván teljesen kiengedett.)
– Meg sem puszilták egymást? – tettem fel reménykedve a rendőrségi szempontból merőben érdektelen kérdést.
– Azt pont nem láttam, százados úr, kérem, mert a pult felé fordultam. Nem bámulhattam folyton rájuk, mert nagyon közel álltak hozzám, mind a ketten, egyaránt. Ezért is hallhattam őket olyan jól. Aztán visszaültem az asztalomhoz, és elkezdtem harmadjára is kiolvasni az újságomat, és már nagyon bántam, hogy nem valami vastagabb magazint vettem, de hát takarékoskodni kell a szervezet pénzével, ugyebár. Az Ír Gyerek egyre idegesebb lett, ahogy múlt az idő, és nem jött senki hozzá. Aztán nagy sokára megérkezett három fickó, de ettől csak még idegesebb lett. Nagyon marcona kinézetű alakok voltak, és most már én is nagyon ideges lettem, mert eszembe jutott, amit mondani tetszett a maffiáról, meg a heréknek a manipulációjáról. Csak akkor nyugodtam meg egy kissé, amikor végre kihozták a sörömet. Az Ír Gyerek mérgesen pusmogott valamit a marconákkal, aztán az egyik nagydarab gengszterrel kiment a vécére, de nem mertem utánuk menni, nehogy belekerüljek a slamasztikába, meg különben is az volt a hipotézisem, hogy ezek nem vennék figyelembe, hogy nem az Arany Fácánban vagyunk, ugyanúgy elvégeznék a beavatkozást a golyóimon.