Hallgatóztam Joli néni ajtaja előtt, de hiába. Lementem a ház elé, felnéztem az ablakokra, de nem égett a villany sehol. Egy ideig a környékbeli bokrok közül lestem a ház bejáratát, mint valami kommandós. Közben szorgalmasan emlegettem Pubekkel összefüggésben azokat a kifejezéseket, melyeket aznap tanultam Öreg Királytól, természetesen nem kifelejtve az eszkimókat és a jégkockákat sem. Mindhiába. A titkos alkalmazottat mintha a föld nyelte volna el.
Átkoztam magam, amiért néhány napos ismeretség után képes voltam rábízni a lakáskulcsomat. Kezdtem fázni, és a gyomrom is erősen korgott, de semmi pénzért nem nyúltam volna a zsebemben lapuló guberált kenyérvéghez. (Ez egy többszörös milliomosnál érthető is, nemde?) Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ebben az öltözékben már csak egy helyre mehetek; vissza a pályaudvarra.
Elhatároztam, hogy előtte teszek még egy utolsó kísérletet, hátha történik valami csoda, s újra felmentem becsöngetni. Nem történt csoda, viszont a lépcsőház faliújságján megpillantottam egy szórólapot, ami kondícionáló tornára invitálta a lakókat. Eszembe jutott, hogy ez éppen megfelel arra a célra, hogy levelet hagyjak hátra Pubeknek. Elővettem a zsebemből az agyonrágcsált ceruzacsonkot (közben természetesen hosszasan áldottam Öreg Királyt nagylelkű és kivételesen hasznos ajándékáért), s a következőket írtam a leszakított szórólapra: „Azonnal hozzon nekem ruhát a vasútállomásra, és találja meg a módját, hogy diszkréten átvehessem!” A szórólapot becsúsztattam az ajtóm levélbedobó nyílásán, majd szomorúan visszaindultam a pályaudvarra.
Fázósan bandukoltam az egyre hidegebb szélben. Közben arra gondoltam, hogy jó lenne minél hamarabb odaérni, talán futni kellene egy kicsit, már csak a hideg miatt is. Egy kóbor kutya is ugyanerre az álláspontra helyezkedett, mert vérszomjasan csaholva kergetett pár száz méteren keresztül, míg hátra nem hajítottam neki a guberált kenyérvéget, amire mohón rávetette magát. (Az éjszaka folyamán Öreg Király már másodszor húzott ki a bajból, akaratlanul.)
Amikor már végleg belefáradtam a gyaloglásba, szerencsére megpillantottam a pályaudvar épületét.
A váróteremben békésen hortyogtak a hajléktalanok, amikor lerogytam Pöcegöndör mellé.
– Hát te hol jártál ilyen sokáig? – kérdezte halkan.
– Vécén voltam. Izé… tudod, hasmenésem volt – válaszoltam, ami csak részben volt füllentés, mert csak a has nem volt igaz, a menés annál inkább. – Hát te? – kérdeztem vissza. – Nem tudsz aludni?
– Gondolkodom – felelte. – Azon tűnődöm, miért vagyunk az útjában mindenkinek. Miért kell minket mindenhonnan elzavarni.
Úgy vettem észre, hogy a „vezér” igencsak filozofikus hangulatban volt.
– Tudod, szerintem az a baj – mondtam tudálékosan –, hogy a hajléktalanságot sokan az alkoholizmus és a munkakerülés következményének tekintik…
– Pedig túlnyomórészt éppen fordítva van – folytatta szomorú hangon Pöcegöndör. – A mi kis csapatunkból csak a dilinyós Csekenyák olyan, aki az ital miatt került az utcára. Tudod, ő és a felesége megtakarítottak egy kis pénzt bútorra. Csekenyák elindult bútort venni, aztán három nap múlva, mikor részegen hazakeveredett, így szólt a feleségéhez: „Te asszony! Képzeld, lement a bútor ára!”. „Hol?” – kérdezi amaz. „Hát itt, a torkomon!” – felelte, mire aztán előkerült a sodrófa, és a dilinyós Csekenyák másnaptól a parkban volt kénytelen aludni.
– Jogosan – szóltam közbe.
– Igazad van – bólintott Pöcegöndör. – De mit kell azon csodálni, hogy egy nyomorult koldus, ha össze tud tarhálni magának némi aprót, vesz egy liter lőrét, hogy legalább egy kis időre elfelejtse a nyomorúságát? Mit kezdene azzal a százassal? Befektetné, vagy takarékba tenné? Érdekes, azon senki sem akad fenn, ha egy jól menő vállalkozónak bárszekrény van az irodájában, vagy ha egy tisztes családapa este, a tévé előtt bekap egy-két sört. De a nyomorultnak tilos!
Erre nem tudtam mit mondani. Pöcegöndör sem folytatta, csak lemondóan legyintett egy nagyot, és más témába kezdett:
– Képzeld, amíg nem voltál itt, kaptunk még egy ellenőrzést. A derék vasutas idejött nagy kajánul, hogy már elment a szegedi gyors, aztán igencsak felszaladt a szemöldöke, mikor meglátta az új jegyeket! – mesélte vidáman, miközben végigdőlt a padon. – Azt mondtam neki, értesítést kaptunk, hogy elfogytak a belépők a bécsi filharmonikusok koncertjére, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy Szombathelyre utazunk, megtekinteni a nemzetközi táncversenyt.
Ezen én is jót mulattam, majd fáradtan elnyúltam a padon. De akármilyen elcsigázott is voltam, még jó ideig nem tudtam elaludni. Forgolódtam a kemény fekhelyen, s közben végtelenül irigyeltem Feri urat, aki nyilván ebben a helyzetben is képes lett volna azonnal elszenderülni.
Míg a mennyezetet bámultam, azt a megállapítást tettem saját személyemről, hogy vitán felül egy nagy marha vagyok. Van egy fürdőszobás lakásom, melyben puha, paplanos ágy és finomságoktól roskadozó hűtőszekrény is van, mellesleg nyertem százmilliót a lottón, mindezek ellenére itt fekszem egy fapadon, mosdatlanul, rongyokban, néhány fillérrel a zsebemben, és táplálék gyanánt némi guberált kenyér lötyög a gyomromban. Mi ez, ha nem emeletes marhaság?
Biztosan az Úr akarta így, hogy kellően megtapasztalhassam a szerencsétlen emberek nyomorát, és megtanuljam becsülni a jólétet – gondoltam.
Igaz, ami igaz, ezekben az órákban megfelelően átérezhettem azt, hogy nem sok nyomorúságosabb élethelyzet van a világon, mint hajléktalannak lenni.
Aztán Pubekre gondoltam, s hirtelen nem is jutott eszembe olyan kínzási módszer, melyet kellően súlyos büntetésnek érezhettem volna vele kapcsolatban. Leginkább azért haragudtam rá, mert már iszonyú kiváncsi voltam a jelentésére az Ír Gyerek és az én kedves Júliám vonatkozásában. Ez utóbbi személyről való képzelgésem végre olyan hangulatba ringatott, hogy sikerült elaludnom, és még szépeket is álmodtam volna, ha nem ébreszt fel folyton az időnként megszólaló hangosbemondó. Az egyik ilyen bemondás azonban a többinél is jobban felfrissített, és egy csapásra kiverte az álmot a szememből. Így hangzott ugyanis:
„A százados urat várják a tizedik vágánynál. Ismétlem, a százados urat várják a tizedik vágánynál.”
Gyorsan felültem, és megdörzsöltem a szemem. A hajléktalanok többsége is ébredezett már. A váróterem nagyórája háromnegyed hatot mutatott. Megböktem Pöcegöndört, hogy adja ide a vonatjegyeket, mert sürgősen vissza kell vinnem az ismerősömnek. Aztán elindultam, de természetesen nem a pénztárhoz, hanem ki a peronra. Leszaladtam az aluljáróba, majd bosszúsan megállapítottam, hogy a tízes vágány bizony jó messzire van. Már nem is próbáltam meg számba venni a Pubek miatt feleslegesen megtett gyalogútjaimat.
Kész szerencse, hogy nem egy száguldó expresszvonat tetején adott nekem randevút! – dühöngtem magamban.
Végre odaértem a tizedik vágányhoz. Felcaplattam a lépcsőn. A peronon csak Pubek állt, egy reklámszatyorral a kezében. Egyáltalán nem vágott megszeppent arcot, amire pedig meglett volna minden oka. Megpróbáltam nyugodt hangot magamra erőltetni, amikor üdvözlés helyett megkérdeztem tőle:
– Hogy jutott eszébe hangosbemondón üzenni nekem?
– Nehezen, százados úr, kérem. Sokat is töprengtem rajta, mikor elolvastam a levelét, hogy miképpen kéne diszkréciót eszközölni a ruhaátadásnál. Aztán, amikor ideértem, egyszerűen bementem az irodába, szerencsére ott volt egy figyelemre méltó fehérszemély, aki készségesen bemondta az üzenetemet, és nagyon nagy csodálattal nézett rám, pedig nem is mondtam neki, hogy a rendőrségtől vagyok…
– Még szerencse! – szakítottam félbe kissé türelmetlenül – Elhozta a ruhámat?
Pubek nagyot sóhajtva átadta a szatyrot, mely némi gyanút keltett bennem, mert külső ránézésre elég kevés tartalmat sejtetett. Amikor belenéztem, a látvány minden várakozásomat alulmúlta. A hajdani iskolai tornafelszerelésem lapult benne. Egy széttiport tornacipő, egy agyonmosott tornagatya, és egy piszkosfehér atlétatrikó.
Kész voltam. Lerogytam egy padra, és már ahhoz sem volt erőm, hogy kérdőre vonjam Pubeket. Persze erre nem is volt szükség, mert ő nem titkolt büszkeséggel kommentálta tettét:
– Nagyon nehéz volt megtalálnom, százados úr, kérem. Át kellett kutatnom az összes szekrényt, utólagos engedelmével.
– Miből gondolta, kedves jó Pubek, hogy pont erre van szükségem? – érdeklődtem gúnyosan.
– Csak ezeket a tornadresszeket találtam az egész lakásban, kéremalássan – mentegetőzött, és egyáltalán nem látszott rajta semmiféle megbánás.
– Na de honnan vette, hogy éppen tornaöltözetre vágyom?
– Hát, a levélkén szerepelt, százados úr, kérem, hogy kondíciótornára hívják a lakosságot, és tetszett írni, hogy azonnal vigyek ruhát a…
– Elég! – rivalltam rá. – Tényleg azt hitte, hogy rövidgatyában és ujjatlan trikóban óhajtok hazautazni? Nem jutott eszébe, hogy ilyen időjárási viszonyok között némiképp feltűnő az ilyesmi?
Pubek rendkívül meglepődött arcot vágott, emellett irtó nagy zavarba jött:
– Biztos voltam benne, hogy kondíciótornára tetszik akarni menni a százados úrnak…, testgyakorlatozás céljából véltem ezt feltételezni, kéremalássan…, a levél alapján ez annyira biztos hipotézisnek látszott…
Magamba roskadva hallgattam. Egyrészt, mert a tizedik vágányon éppen egy tehervonat húzott át nagy sebességgel, alaposan felkavarva a szemetet és a port. (Ennek tulajdonítottam, hogy viszketni kezdett a jobb szemem, pedig azóta már tudom, hogy ez baljós előjel volt.) Másrészt pedig azon tűnődtem, hogy még így is jobban jártam, mint ha például egy könnyűbúvár-tanfolyamot hirdető szórólapra írtam volna közlendőimet, mert szegény Pubek egy hétig csak békaember-felszerelés után rohangászott volna, és ez esetben biztosan felfordultam volna éhen a pályaudvaron.
😂😂😂