Amikor visszatértem a váróterembe, a hajléktalanok – kisebb csoportokat alkotva – izgatottan tanácskoztak. Leültem a „helyemre”, és ahogy számítottam is rá, Pöcegöndör kisvártatva mellém ült. Feltűnés nélkül átadtam neki a jegyeket:
– Vigyázz rájuk, mint a szemed világára. Az egyik rokonom jegypénztárosként dolgozik itt, tőle kaptam kölcsön. Vissza kell majd vinnem neki, különben óriási kasszahiánya lesz.
Pöcegöndör elismerően nézett rám:
– Micsoda szerencse, hogy idevetődtél ma délután! Téged az Isten küldött, kolléga!
Nem is gondolta, milyen közel jár a valósághoz…
– Meg vagyunk mentve – folytatta. – Igaz, hogy csak ma estére, de az ember itt egyébként is mindig csak a mát akarja túlélni…
– Ha elment a szegedi gyors, megpróbálom becserélni a jegyeket egy reggeli vonatra, így az egész éjszakát itt tölthetjük – mondtam szerényen, s közben kicsit szégyenkezve arra gondoltam, hogy én bezzeg ma éjjel is szép paplanos ágyban fogok aludni.
A vonatjegyek beszerzésének híre gyorsan terjedt a hajléktalanok között. Az ázsióm vitathatatlanul megnőtt a körükben emiatt (nem megfeledkezve természetesen Ragyás Ulics fertőtlenítésének híréről sem). Egyre többen pislogtak felém hálásan és tisztelettel, amitől én nagyon is zavarba jöttem.
Már jócskán besötétedett, amikor megjelent a váróteremben egy rendőr egy vasúti alkalmazott kíséretében. Szándékosan a terem másik végében kezdték az ellenőrzést, nehogy olybá tűnhessen, hogy az akció pusztán ellenünk irányul. A tévések örültek ennek, mert így bőven jutott idejük elkészülni a felvételhez.
Az ellenőrző személyzet, végezvén a „rendes” utasok jegyének megvizsgálásával, vészjóslóan közeledett Öreg Király felé, mivel ő ült hozzájuk legközelebb. Pöcegöndör gyorsan odament, hogy közbeszólhasson, mielőtt sor kerülne az eszkimók és a hivatalos közegek nőnemű rokonsága közötti feltételezett szexuális kapcsolatok megtárgyalására, a jégkockák függvényében.
– Ennek az ötvennégyfős kis csoportnak nálam van a menetjegye – jelentette ki Pöcegöndör, majd átnyújtotta a jegyeket az elképedt vasutasnak.
– Aztán, hová utaznak? – érdeklődött az fölényesen.
– Szegedre.
– Mindannyian? – csodálkozott a vasutas, majd gúnyosan megkérdezte: – Aztán minek?
Pöcegöndört egy kissé bepöccentette a hangnem:
– A bécsi filharmonikusok adnak holnap nagyszabású koncertet a Dómban, azt megyünk meghallgatni.
A rendőr megszámolta a hajléktalanokat, majd – mivel láthatóan fölöttébb irritálta a tömény kanálisszag – türelmetlenül faggatózott a vasutasnál:
– Rendben vannak a jegyek?
Az igenlő válasz hallatán megkönnyebbülve jelentette ki:
– Akkor nekem nincs is tovább dolgom itt. Viszontlátásra! – azzal tisztelgett, és pánikszerűen elmenekült.
A vasúti alkalmazottat igencsak bosszantotta az akció sikertelensége, de ő sem tehetett mást, kényszeredetten jó utat kívánt, és elbúcsúzott. A tévéstáb is csalódottan szedelőzködött.
Leírhatatlan volt az öröm köreinkben. Pöcegöndör és én nem győztük bezsebelni a forró kézszorításokat és vállveregetéseket. A patetikus hangulatban a „vezér” diadalittas bejelentést tett:
– Fiúk, ez volt az első kis győzelmünk az üldözőink fölött!
Azt már csak nekem jegyezte meg rezignáltan, hogy valószínűleg az utolsó is egyben. Sajnos, egyet kellett vele értenem. Ennek ellenére nekünk kettőnknek is feldobta a kedvét az esemény. Kedélyesen eltársalogtunk a jó meleg váróterem padjain. Csak akkor szomorodtam el egy kissé, amikor Pöcegöndör a múltjáról beszélt. Elmesélte, hogy néhány évvel azelőtt hogyan veszítette el orosztanítói állását, majd feleségét (válás által), és végül a fedelet a feje fölül.
Míg a szomorú, öniróniát sem nélkülöző elbeszélést hallgattam, arra gondoltam, milyen kicsi is vagyok ahhoz, hogy ezeknek a szerencsétlen embereknek a problémáját megoldhassam. Semmilyen elképzelésem nem volt, hogyan is tudhatnék akár csak kis mértékben is javítani a helyzetükön.
Amikor elment a szegedi gyors, elindultam, hogy becseréljem a jegyeket a reggeli szombathelyi vonatra.
– Többen elkéstek a csoportból, és változott a programunk útvonala is – szabadkoztam a pénztáros előtt, akit szerencsére vajmi kevéssé érdekeltek az indokaim, akadékoskodás nélkül számolta le elém a jegyeket. Már csak ötvenhárom darabot, mert rá kellett fizetnem, és még így is éppen hogy csak kitelt a maradék ezresemből, csak némi aprót kaptam vissza. De nem bánkódtam rajta, mert tudtam, hogy nemsokára úgyis otthon leszek.
Odaadtam Pöcegöndörnek a jegyeket, aztán megvártam, míg elcsendesedik a társaság, s akkor észrevétlenül elhagytam a várótermet, és hazaindultam.
Már majdnem tizenegy óra volt, alig jártak az utcán, aminek kifejezetten örültem. A hosszú gyaloglásnak viszont kevésbé. Alig vártam, hogy hazaérjek, de egyszer ez a boldog pillanat is elkövetkezett.
A lépcsőházunkban csend honolt. A lakásomból sem szűrődött ki semmilyen zaj. Sajnos a csengetésem után sem. A boldogságom múlófélben volt. A tizedik csengetés után sem mutatott a legcsekélyebb jel sem arra, hogy bárki is ajtót akarna nyitni nekem.
Pubek nem volt sehol!