– Na ugye, hogy igazam volt! – mondta diadalmasan Pöcegöndör, amikor visszaültem mellé. – Mire vársz? Láss hozzá bátran! Vagy talán nem vagy éhes?
– Dehogynem! – vágtam rá gyorsan, nehogy gyanút ébresszek magam iránt, s közben azon sajnálkoztam magamban, hogy a gyomorkorgás nem tartozik az agy által irányítható testi folyamatok körébe.
– Nem is olyan rossz! – jelentettem ki teli szájjal, és nem is füllentettem, hiszen a kenyér tényleg sokkal puhább volt, mint amilyennek első ránézésre gondoltam.
– Hát persze, hogy nem rossz – helyeselt Pöcegöndör –, a mai zsákmányból való.
Zsákmányból?! Te jó ég! Csak nem lopás útján szerezték? Gyorsan rá is kérdeztem, és reméltem, hogy megcáfolást nyer ez a feltevésem, de a válasz elhangzása után azonnal módosítottam erkölcsi álláspontomat, és arra gondoltam, bárcsak lopták volna inkább! Pöcegöndör ugyanis a következőkről tájékoztatott:
– Dehogy loptuk! Hova gondolsz? Természetesen guberáltuk!
Úgy éreztem, hogy a kenyérfalatok kezdik rosszul érezni magukat a gyomromban, és szeretnének mihamarabb visszajönni onnan. Gyorsan a zsebembe süllyesztettem a maradékot:
– Elteszem rosszabb napokra, elvégre a falánkság csúnya dolog – mondtam, s közben reméltem, hogy sohasem jönnek el azok a bizonyos rosszabb napok. Pöcegöndör kissé furcsán nézett rám, de szerencsére lekerült a téma a napirendről, mert közben váratlan esemény történt.
Egy tévéstáb jött be a váróterem ajtaján, mely egy fiatal riporternőből és egy operatőrből állt. Rövid helyzetfelmérés után Öreg Király felé vették az irányt, nyilván őket is ugyanúgy megtévesztette kiszemelt riportalanyuk jóságos arca, mint engem.
Izgatottan vártam, mi fog történni. Az operatőr vállára emelte kameráját, a riporternő pedig megszólította az öreget:
– Jó napot kívánok! A városi tévé munkatársa vagyok…
– Ne tegezzen, ha megkérhetem – rivallt rá barátságosan Öreg Király, ahogy az várható is volt, majd így folytatta: – Az a nyikhaj kölyök meg mit csinál? Videózik felfele a kamerájára? Ki engedte meg neki?
– Ez közterületnek minősül, öregúr – oktatta ki az operatőr –, nincs szükségünk semmiféle engedélyre.
Szegény kameramann nem sejthette, hogy kivel kezd ki. Mindenesetre kár volt megszólalnia, mert erre Öreg Királytól olyan alapos, mindenre kiterjedő tájékoztatást kapott családjának nőnemű tagjairól, azok elmeállapota, külalakja, és fiatalkori foglalkozása tekintetében, mely bőséges információs anyag rögtön visszavonulásra késztette. (Az öreg természetesen nem feledkezett meg az eszkimók és a jégkockák megemlítéséről sem.) A riporternő is jobbnak látta, ha interjúalanyt cserél, ezért továbbsétált a pad mellett, sajnos éppen a mi irányunkba. Szerencsére nem állapodott meg nálunk, s ez nagy mértékben volt köszönhető a padszomszédomból szakadatlanul áradó kanálisszagnak.
Ám akármelyik hajléktalanhoz fordult is a hölgy, mindegyikük elhárította a stáb közeledését, s egyöntetűen Pöcegöndör felé mutogattak. Ebből teljesen nyilvánvalóvá vált előttem, hogy Pubeknek igaza volt abban is, miszerint ebben a kétes egzisztenciájú kis csapatban bizony valóban Pöcegöndör tekinthető a „vezérnek”.
A riporternő, belenyugodva a tényekbe, nagyot sóhajtva visszaindult felénk, hogy a mellettem ülő Pöcegöndörnek feltehesse kérdéseit:
– Jó napot kívánok! Azt szeretném kérdezni, hogy mióta járnak ide a pályaudvarra aludni?
Pöcegöndör kihúzta magát ültében, sebtében végigsimította sapkája alól kilógó hajfürtjeit, majd tett még néhány olyan mozdulatot, melyek reménytelen kísérletnek tűntek feltűnően ápolatlan külseje szalonképessé tételének irányában.
– Csak amióta hűvösebbre fordult az idő.
– Azelőtt hol töltötték az éjszakákat?
– Parkokban, padokon, meg ehhez hasonló helyeken. De ez csak a meleg nyári napokon volt lehetséges. Mióta hidegek a reggelek, azóta melegebb szálláshelyeket kell keresnünk. Ez a pályaudvar még a kényelmesebbek közé tartozik, de képzelje csak el, kisasszony, van, amikor a szeméttelepen, vagy kartondobozokban vagyunk kénytelenek eltölteni az éjszakát, sőt, némelyikünkkel még az is elő szokott fordulni, hogy a hideg és az eső elől a csatornákban keresünk menedéket.
Ez utóbbit teljesen fölösleges volt külön megemlítenie. A riporternő diszkrét fintorgásai eddig is elárulták, hogy nem érné váratlanul a fent nevezett helyszín szóba hozása.
– Megkérdezhetem, miből tartják fenn magukat?
– Guberálásból, koldulásból és más effélékből. Aztán, újabban ingyenkonyhát szerveztek nekünk, meg a hozzánk hasonlóaknak. Némelyikünknek nagy ritkán alkalmi munkája is akad.
– Állandó munkája egyiküknek sincs?
Pöcegöndör visszafogottan elnevette magát, és olyan fölényesen nézett a riporternőre, mintha az legalábbis azt kérdezte volna tőle: „Mondja csak, biztos benne, hogy nem a Nap forog a Föld körül?”
– Hova gondol, kisasszony? Aki hajléktalan, azt még akkor sem vennék fel dolgozni, ha elegáns és kimosdatott lenne, mivel nincs állandó bejelentett lakása. Így aztán segélyt sem kaphat, mert nincs hova kézbesíteni neki. Ördögi kör ez, kérem, ahonnan lehetetlen kitörni.
Amíg Pöcegöndör készségesen válaszolgatott, a tévés hölgy arca nemcsak azt árulta el, mennyire viszolyog az interjúalanya körül lengedező szagtól, hanem azt is, hogy kissé meglepte a lepusztult kinézetű fickó szabatos fogalmazása. Legalábbis ennek tudtam be következő kérdését:
– Elárulná, mivel foglalkozott azelőtt?
– Hogyne, kérem, általános iskolai tanító voltam.
Erre azért nem számítottam, de nem volt időm sokáig ezen álmélkodni, ugyanis egy eléggé elkeserítő témára terelődött a szó:
– Tudják, hogy az állomásfőnökség meg akarja szüntetni a maguk itt-tartózkodását?
Meglepetten néztünk egymásra Pöcegöndörrel. A hölgy folytatta:
– Mától csak azok tartózkodhatnak a váróteremben, akiknek érvényes menetjegyük van. Ennek a rendelkezésnek akár rendőri erővel is érvényt akarnak szerezni.
Ezen információ elhangzása után már csak Pöcegöndör volt levert hangulatban, én már sejtettem, hogy nemsokára rendelkezni fogunk érvényes menetjegyekkel.
– Mi a szándékuk? Maradnak? – faggatózott a hölgy.
– Természetesen maradunk! – vágtam rá határozottan Pöcegöndör csodálkozó pillantásától kísérve, pedig eredetileg eszem ágában sem volt nyilatkozni. – Nincs mit veszítenünk.
A tévések elégedetten vették tudomásul a válaszomat, hiszen melyik újságírót hagyná hidegen akár a legcsekélyebb szenzáció reménye is.
– Közel lehet a baj – súgta Pöcegöndör, amikor magunkra maradtunk –, nézz csak oda, ezek már el sem mennek, várják a jó témát!
Valóban, a kéttagú stáb helyet foglalt a váróterem másik végében, a „rendes” utasok között.
– Rögtön jövök – súgtam vissza, és felálltam, hogy megszámolhassam a hajléktalanokat, mert azonnal a jegypénztárhoz szándékoztam menni, Pöcegöndör kérdezősködését megelőzendő. Gondoltam, közben majd csak eszembe jut valami épkézláb magyarázat arra vonatkozólag, hogyan is jutottam ötvennégy darab vonatjegyhez. Bőven jutott is időm ezen gondolkozni, mert a pénztárak előtt hosszú sorok kígyóztak.
Némi feltűnést keltettem, amikor lepusztult küllemem teljes tudatában kijelentettem, hogy ötvennégy darab másodosztályú jegyet kérek a szegedi gyorsra (megnéztem, az indult a legkésőbb), de a pénztáros szó nélkül leszámolta a jegyeket. Még kedvezményt is kaptunk, mint csoportos utazók, ennek köszönhetően maradt még egy ezresem, vésztartaléknak.