Vasárnapi ebédek #234

– No igen, Márti most eléggé becsapottnak és megalázottnak érzi magát. És elment a kedve az egésztől, pedig tudom, hogy egyébként tetszik neki Tibi. Próbáltam elmagyarázni neki: az a fiú az első két találkozásukat korántsem randevúként, hanem baráti összejövetelként fogta fel, tehát neki is így kellene értékelnie. És kár ezt a kapcsolatot felrúgni, hiszen akár egy barátság, de még talán szerelem is lehetne belőle. Egyelőre azonban hallani sem akar sem Tibiről, sem az internetes fórumokról.

– Mindenesetre remélem, kislányom, hogy tanulsz a barátnőd példájából, és amikor az internetet használod, figyelemmel leszel a veszélyeire is – mondta anya.

Ekkor érkezett haza Ákos, aki a szerettei köszöntése után kíváncsian megérdeklődte:
– Miről folyik a diskurzus?
– A szerelemről – jött a kollektív válasz.
– Jó téma – jegyezte meg keserű mosollyal a legidősebb fiú. – Csatlakozhatok?
– Hát persze! – vágta rá gyorsan anya, mert tudta, hogy elsőszülöttje a Hajdú Kft irodájában járt, mégpedig abból a célból, hogy beszélhessen Évi édesapjával. – Mesélj, kisfiam, sikerült valamit elérned?

– Sajnos, a helyzet változatlan – újságolta Ákos maga elé meredve. – Endre bácsi majdnem sírt, amikor bizonygatta, hogy ő nagyon szívesen látna minket újra együtt, de a lánya annyira konok, hogy nincs senki a családban, aki képes lenne rávenni, hogy megváltoztassa az álláspontját. Akárhányszor szóba kerülök, Évi mindig határozottan leszögezi, hogy többé nem akar beszélni velem, sőt, látni sem akar soha többé. Márpedig Endre bácsinak most már az a legfontosabb, hogy mindenben a lánya kedvére tegyen, és ez, azt hiszem, méltányolható hozzáállás azok után, ami velük történt.

– Mindenesetre ezek eléggé egyértelmű üzenetek. Én a helyedben nem forszíroznám tovább a dolgot – jegyezte meg Dóri.

– Miféle kifejezés ez a „forszírozni”? – villant haragosan Ákos szeme. – Húgocskám, neked elkerülte egy jelentős körülmény a figyelmedet: én szeretem Évit. Ha egy férfi tiszta szerelemmel szeret egy nőt, akkor nem „forszírozni” szokott, hanem udvarolni neki, aztán megkérni a kezét, és elvenni feleségül.

– Jól van na, nem akartalak megbántani – mentegetőzött Dóri. – Én meg téged szeretlek, és látom, mennyire szenvedsz. Csak azt akartam mondani, hogy szerintem jobban jársz, ha örökre elfelejted azt a lányt. Emlékezz vissza: amióta csak megismerted, csőstül jöttek a bajok, egyik a másik után. Ott volt először is szegény bátyja, Isten nyugosztalja. Az egész Hajdú család azzal vádolt, hogy te viszed a bűnbe szerencsétlen fiút. Aztán az a félreértés a gyűrű kapcsán. Arról a borzalmas balesetről már nem is beszélve… Hány jelet adjon még a Gondviselés, hogy felfogd: nem ez a te utad?

– Engedtessék meg nekem, hogy a Gondviselés útjelző tábláit másképp értelmezzem – jegyezte meg Ákos. – Nem fedeztem fel eddig sem a „zsákutca”, sem a „várakozni tilos” táblákat az életutam mentén. Az lehet, hogy a „veszélyes útkanyarulat” és az „egyenetlen úttest” táblák sűrűbben fordulnak elő mostanában, mint szeretném, de akkor sem hiszem, hogy az lenne a helyes, ha ezeket látván visszafordulnék.

– Magam sem gondolom, hogy érvényben lenne nálad a „várakozni tilos” tábla – csatlakozott a vitához a családfő –, csak hát az a kérdés, hogy meddig van értelme várakozni? És hogy van-e értelme a puszta várakozásnak? Inkább mihamarabb meg kellene értetned végre Évivel, hogy mik a szándékaid, mert minél több idő telik el, annál csökönyösebb és magába fordulóbb lesz az a kislány.

Ákos elgondolkodott egy pillanatra, aztán így felelt:
– Azt hiszem, inkább nekem lenne szükségem rá, hogy megtudjam: mik az ő szándékai velem. Ha kimondaná végre, hogy azért nem akar többé látni, mert már nem szeret, azt el tudnám fogadni, és ha irtózatosan nehéz is lenne, megpróbálnám valahogy elfelejteni őt. De attól tartok, hogy egész más okból akar eltaszítani magától.