– Nem értem azt a lányt – dohogott továbbra is Dóri. – Az ő állapotában nemhogy örülne, hogy egyáltalán akad fiú, aki komolyan foglalkozik vele, sőt, feleségül is akarja venni.
– Ez igazán szívtelen kijelentés volt, kislányom – csóválta a fejét anya. – Egy negyed órával ezelőtt érdekes módon még jóval nagyobb empátiát tudtál tanúsítani egy egyetemi évfolyamtársnőd irányában, most pedig csak úgy sorjáznak a szádból a furcsa megjegyzések. Úgy véled, hogy Évi most már kevésbé értékes ember, mint volt egy fél évvel ezelőtt? Gondolod, hogy Ákos szemében nem ugyanaz a szeretni való lény, mint aki a baleset előtt volt?
– No, úgy látom, nem lesz haszontalan jó előre tisztázni néhány dolgot – méltatlankodott a családfő is. – Ezek szerint, ha, ne adja a jó Isten, édesanyád vagy én tolókocsiba kényszerülnénk, vagy csak egyszerűen leesnénk a lábunkról, akkor onnantól kezdve megszűnnénk a szüleid lenni?
Dóri egyelőre jottányit sem volt hajlandó engedni az álláspontjából:
– Hiába akarjátok kiforgatni a szavaimat, én semmi olyasmit nem mondtam, amit megpróbáltok a számba adni. Egyszerűen csak aggódom a bátyámért. Ez pedig nem hiszem, hogy keresztényietlen magatartás volna. Szeretem a testvéremet, és szívből kívánom neki, hogy boldog legyen. Ha ennek a lánynak az oldalán találja meg az élete értelmét, ám legyen. De az azért mégis dühítő, hogy Évi csak duzzogni és ellenkezni bír, és még ő az, aki kételkedni mer a bátyám érzelmeinek tisztaságában.
– Nem hiszem, hogy erről lenne szó – csóválta meg a fejét Ákos. – Bár az igaz, hogy Évi mindig is roppant konok és önfejű volt. De itt inkább az bújhat meg a háttérben, hogy egyszerűen egy ostoba hiúsági kérdést csinál ebből az egészből. Úgy érzi, nem engedheti, hogy én feláldozzam magamat érte. Valahogy meg kellene vele értetnem, hogy számomra egyáltalán nem áldozat, ha azzal akarok élni, akit tiszta szívemből szeretek.
– Na ez az! Valahogy meg kellene vele értetni – kapaszkodott bele fia utolsó szavaiba Almási Károly. – De ha már Endre bátyád sem tud a segítségedre lenni ebben a kérdésben, akkor kire számíthatsz?
Ákosnak mindenesetre még volt egy utolsó mentsvára. Az elkövetkező délutánokon igen sok időt töltött a Hajdúék háza előtt, az utca túloldalán sétálgatva. Végül sikerült elkapnia egy olyan pillanatot, amikor Endre bácsi lehozta levegőzni a lányát. Ekkor szinte felszökött a házba, és becsengetett Hajdúék lakásába. Imái meghallgatásra találtak. A nagymama otthon volt, sőt, nagy örömmel fogadta őt. Elbeszélgettek egy fél órácskáig, s eközben összeállítottak egy haditervet. Az Almási fiú nagy izgalommal látott hozzá a megvalósításához.
Másnap egy csokor virággal a kezében tért vissza Hajdúékhoz. Ezúttal is a nagymama nyitott ajtót neki, és mindjárt be is invitálta a nappaliba, ahol ott ült a nagyapó, Endre bácsi és Évi is. A hatás leírhatatlan volt. Főleg Évi és az édesapja döbbentek meg a váratlan látogatáson. A nagyapónak mintha cinkos félmosoly bujkált volna a bajusza mögött.
– Szép jó estét kívánok a család minden tagjának! – köszönt illendően Ákos.
Évin látszott, hogy legszívesebben nyomban távozott volna a helyiségből, de nem tehette. Egy süppedős fotelben foglalt helyet éppen, ahonnan legfeljebb segítséggel tudott volna a kerekesszékébe átülni. Ám ilyesmire esze ágában sem volt most vállalkozni az Almási fiú szeme láttára. Dúlva-fúlva, kipirultan vette hát tudomásul a történteket, s karját a mellkasán dacosan összefonva érdeklődte meg:
– Minek köszönhetem a vizitet?
– Elsősorban nem hozzád jöttem, hanem édesapádhoz – hangzott a meglepő felelet, majd így folytatta Ákos: – Tisztelt Endre bácsi! Látogatásomnak igen nemes célja van. Mint bizonyára tudja, régóta gyöngéd érzelmekkel viseltetem Évi iránt. Tiszta szívemből szeretem őt, és az minden vágyam, hogy mellette élhessem le az életem hátralévő részét. Ezért hát tisztelettel megkérem a kedves lánya kezét.