Szerencsére – egy örökkévalóságnak tűnő gyaloglás után – sikerült kiérnem a vasútállomásra, és a hajléktalanok is ott gubbasztottak az egyik váróterem padjain.
Legszélen ült egy galambősz öregember. Piros kötött sapkája, fehér szakálla amolyan Mikulás-külsőt kölcsönzött neki, nem is szólva jóságos arcáról, mely rögtön bizalmat ébresztett bennem. Udvariasan megszólítottam:
– Elnézést a zavarásért, uram, azt szeretném megkérdezni, hogy…
– Ne tegezz, te huligán – förmedt rám, de érdekes módon az arca eközben olyan szelíd maradt, mintha csak azt mondta volna, hogy „parancsoljon, miben állhatok a rendelkezésére, kedves fiatalember”.
– Csak az iránt érdeklődnék… – próbáltam tovább tudakozódni, de az öregember ismét félbeszakított:
– Kuss – jegyezte meg tárgyilagosan. – Ma nincs fogadónapom. Különben se szemtelenkedj, te nyomorult suhanc, mert ránevellek az illemre. Apád nem tanított meg, hogyan kell az idősekkel viselkedni? Látszik, hogy nem sok kultúrát vertek otthon beléd, te taknyos – mondta nyájasan, majd a kabátja ujjába fújta az orrát, és jámboran a földre köpött.
Egyre erősödött az a meggyőződésem, hogy a látszat ellenére mégsem ő a Mikulás.
– Apókám, én csak egy illetőt keresnék…
– Apókád neked a jó nénikéd, aki jégkockáért kefélt az eszkimókkal – tájékoztatott barátságosan. Felrémlett előttem egyetlen nagynéném alakja, és arra gondoltam, talán egy egész fridzsiderért sem tenné magáévá még a legelszántabb eszkimó sem szegényt, nemhogy néhány jégkockáért. Az öreg azonban ezt nem tudhatta, így tovább folytatta a replikázást:
– Azzal pimaszkodj. Tudod? A jó nénikéddel – tanácsolta szívélyesen. – Ha ugyan eltűri, és nem vág jól pofán, ahogy megérdemelnéd, te szégyentelen siheder. Ezek a mai fiatalok mást sem tudnak, csak szemtelenkedni, hangoskodni – fejtette ki mézesmázosan –, meg trágárul káromkodni, hogy az ég rogyna rá a bitang disznajaira. Te is ilyen jóféle lehetsz, látszik a mocskos ábrázatodon, te rohadék csirkefogó, hogy a görcs állna bele abba a moslék fizimiskádba, te ganaj.
Kissé meglepett, hogy piszkosszürke szakállam ellenére sihedernek titulált, bár tény, hogy hozzá képest valóban tinédzsernek látszottam. Kezdtek erős kétségeim támadni afelől, hogy pont ezt a társadalmi réteget kellene nekem megsegítenem, de hamar el is szégyelltem magam az azonnali általánosítás miatt. Mindazonáltal kezdtem fölöttébb kínosan érezni magamat az öregember szidalmai közepette, s szerettem volna végre dűlőre jutni vele:
– Mondja meg, hol találom Pöcegöndört, aztán felejtsük el egymást!
– Belém akarsz kötni, te átkozott haramia? – érdeklődött szelíden, majd válogatott „jókívánságokkal” látott el, és kilátásba helyezte a testi erőszakot is, de ekkor szerencsére odajött a pad másik végétől egy kanálisszagú, toprongyos fickó, és elvonszolt onnan, miközben rárivallt az öregemberre:
– Csönd legyen már, felség! – majd hozzám fordult, és így szólt: – Ne haragudj Öreg Királyra, Marx-pofa! – veregette a vállamat, én meg közben azon csodálkoztam, hogy ezeknek a hajléktalanoknak mennyire egy srófra jár az eszük. – Egész jó fej az öreg, csak meg kell találni a megfelelő hangot vele szemben.
– Öreg király?… – hüledeztem. – Ha jól tudom, köztársaságban élünk…
– Persze, persze – magyarázta a fickó, s közben sajnos rendületlenül ontotta magából a kanálisszagot. – A neve Király, tudod? És azért Öreg, mert van egy fia, ő az ifjabb Király. Képzeld, a mocsok olyan kacsalábon forgó palotában él, hogy egy igazi király sem vágyna különbre, de azért képes volt az apját szociális otthonba dugni. Természetesen az öreg, amint tudott, megszökött onnan, és most itt van közöttünk, vénségére fedél nélkül. Szomorú eset. Azóta ki nem állhatja a fiatalokat. No de hagyjuk ezt a témát. Jól hallottam, Pöcegöndört keresed?
– Igen.
– Már meg is találtad – emelte meg vigyorogva szutykos sapkáját, amely alól előbukkantak erősen bongyorka, s még erősebben zsíros hajfürtjei, de sajnos közben a belőle áradó kanálisszag egy csöppet sem mérséklődött. Teljesen igaza volt Pubeknek, rögtön megértettem a névadás jogalapját. Én sem voltam akkor éppen egy illatszertár, de a saját szagomat már úgy-ahogy megszoktam, ez a fickó azonban erősen próbára tette a szaglószervemet.
– Szóval te magad vagy a híres Pöcegöndör?
– Személyesen. Milyen okból keresel, Marx-pofa? – érdeklődött, majd visszaült a padra, és hellyel kínált maga mellett.
– Egy üzenetet kell átadnom. Stodlupka azt mondta, örülni fogtok a jó hírnek.
– És mi lenne az a jó hír? – nézett rám kíváncsian.
– Ragyás Ulicsot bevitték a fertőtlenítőbe.
Pöcegöndörnek rögtön széles mosoly terült el ápolatlan arcán, mindjárt tovább is adta a kedvező hírt a mellette ülőnek, s csakhamar egyetlen hullámzó kacagássá változott a fél váróterem. Igyekeztem velük örülni, nehogy mindjárt a kezdet kezdetén kívülállónak látszódjak, de magam is éreztem, hogy eléggé kényszeredett volt az a nevetés, amit ki tudtam préselni magamból. Pöcegöndörnek is szemet szúrt a dolog, rá is kérdezett nyomban:
– Úgy látom, téged nem igazán dob fel a dolog, Marx-pofa! Jól vettem észre?
Jobbnak láttam, ha bevallom az igazat Ragyás Ulics vonatkozásában, még mielőtt azt hinnék, hogy valami közelebbi kapcsolat fűz az általuk olyannyira utált személyhez:
– Tudod, az a baj, hogy nem ismerem a tagot – böktem ki a teljesen őszinte választ, majd magyarázatképpen hozzáfűztem, hogy eddig a külvárosban csöveztem. Nehogy azt gondolják, hogy a Marsról csöppentem közéjük.
– Szerencséd, hogy nem ismered – jegyezte meg Pöcegöndör. – Nála visszataszítóbb aljas csavargót még nem hordott hátán a föld. A saját cimboráit és sorstársait is képes volt meglopni. Sőt, esetenként meg is verni! Nem átallotta még egy ilyen idős emberre sem ráemelni a kezét, mint amilyen Öreg Király.
Ezen utóbbi kijelentés hallatára Ragyás Ulics – így, ismeretlenül is – kezdett egyre szimpatikusabbá válni a szememben.
– Most mondd meg – folytatta Pöcegöndör –, hogy lehet képes valaki arra, hogy egy ilyen jóravaló idős embert megüssön?!
Volt némi elképzelésem a dolgot illetően, de természetesen megtartottam magamnak. Mint ahogy azt a véleményemet is, miszerint az ilyen figurák számára, mint Öreg Király, a legmegfelelőbb étek a nyakleves, reggelire, ebédre és vacsorára egyaránt. Méghogy Öreg Király jóravaló ember! Akkor milyenek lehetnek a rosszindulatú, brutális fenevadak? Minden óvatosságom ellenére ez a hitetlenkedés tükröződhetett az ábrázatomon, mert beszélgetőtársam a következőt kérdezte:
– Mi az, te nem hiszed, hogy az öreg alapjában véve egy csupaszív fickó?
– Hát… az igazat megvallva, nehéz elképzelni…
– No várj csak, akkor teszünk egy próbát. Menj oda hozzá, és kérj tőle valami kaját, mondd azt, hogy már régóta nem volt egy falat sem a szádban, és…
– Tudod mit? – szakítottam félbe. – Inkább mindent elhiszek, csak ne kelljen vele még egyszer szóba állnom!
– Várj, még nem mondtam a legfontosabbat. Az előbb is az volt a baj, hogy nem a megfelelő hangot ütötted meg vele szemben. Ugyanis nem szólítottad felségnek. Tudod, ez a heppje.
– Valami baj van az öregnél odafönt? – kérdeztem, és közben az ujjammal a halántékomra mutattam.
– No, csak ne csúfolódj, Marx-pofa! Lehet, hogy ilyen idős korodra te sem leszel különb, ha megéred egyáltalán.
– Miért, hány éves Öreg Király?
– Azt nem tudom, de pontosan meglátszik rajta – hangzott a talányos felelet. – Na, indulj!
Rosszkedvűen álltam fel, hogy a hosszú pad másik végéhez induljak, végrehajtani a – sejtésem szerint – semmi jóval nem kecsegtető küldetést. A fejlemények azonban minden várakozásomat fölülmúlták. Ugyanis, miután előadtam Öreg Királynak a Pöcegöndör által javasolt mesét, együttérző arccal hozzáfogott a zsebében kotorászni, előhalászott egy darab kenyérvéget, és átnyújtotta nekem, az elmaradhatatlan megjegyzés kíséretében:
– Nesze, majszolj, te átkozott haramia!
Közben természetesen olyan barátságos arcot vágott, mintha csak jó étvágyat kívánt volna. Én viszont vérszemet kaptam a váratlan sikertől, és szemtelenül tovább kéregettem:
– Felség, nem kaphatnék még valamit a kenyér mellé?
– A fene a telhetetlen fajtádat! – kiáltott fel Öreg Király, de közben szolgálatkészen keresgélt a zsebeiben, s kisvártatva elővett egy agyonrágcsált ceruzacsonkot. Talán arra gondolt, hogy esetleg továbbrágcsálhatom, ha akarom, netalán rajzolhatok magamnak néhány szelet szalámit és sajtot a kenyérre. Mindenesetre megköszöntem és zsebre vágtam, mert nem akartam hálátlannak tűnni.