Végül az ötödik üzletben találtunk egy megfelelő cipőt, s a közelgő hidegekre gondolva vettem neki mindjárt egy téliesített bakancsot is. Hát, mit mondjak, még a megfelelő lábbeliket is könnyebb volt megtalálni, mint Pubek hálarohamait elhárítani.
Nem sok időm volt osztozni Pubekkel a sikeres vásárlás feletti örömben, mert a főutca kellős közepén váratlanul egy olyan eshetőség jutott eszembe, melynek bekövetkezte ellen eddig semmit sem tettem. Mert mi van akkor, ha az Ír Gyerek hazakíséri Julcsit az Arany Fácánba? Ami, ugyebár, egyáltalán nem elképzelhetetlen. Pubek meg, mint egy bulldog, ott oson a nyomukban, és egyszer csak megpillantja Feri urat, amint éppen rendelést vesz fel az egyik asztalnál konyharuhával a karján. Úgy megborzadtam ennek a jelenetnek a végiggondolásakor, hogy szabályszerűen elöntött a hideg veríték.
– Pubek – kezdtem óvatosan puhatolózni. – Járt már maga az Arany Fácán nevű vendéglőben?
– Még nem, kérem tisztelettel, de tudom, hogy hol van.
– Figyeljen jól. Ha az Ír Gyerek bármilyen okból, bárki társaságában felkeresné a nevezett vendéglátóipari egységet, magának semmilyen körülmények között nem szabad oda követnie! Megértette?
– Olyan késdobálós hely, kérdemalássan?
– Rosszabb – mondtam vészjósló hangon, és megpróbáltam valami rémes indokot kitalálni. Eszembe is jutott egy előreláthatólag hatásos érv Pubek elrettentésére: – Néhány évvel ezelőtt lebukott ott egy titkosügynök. A maffia tagjai pedig minden teketória nélkül… kiherélték!
– Atyaúristen! – üvöltött fel a kis emberke, egyúttal maga elé kapva kezeit, akár egy futballista a sorfalban, szabadrúgás előtt. – Iszonyatos, kéremalássan, hogy ezek a maffiások milyen vérfagyasztó manipulációkat képesek kieszközölni! – jelentette ki halálosan riadt arccal. – Kezdek teljes mértékben hitelt adni azoknak a dolgoknak, amiket a szeméttelepen olvastam az újságokban!
– Bizony, ilyen kegyetlen világot élünk – jegyeztem meg részvétet színlelve, de közben kifejezetten jól mulattam magamban. – Gondolom, maga sem akar idő előtt megválni a külső nemi szerveitől, Pubek.
– Hogy őszinte legyek, csak nagyjából értem, hogy most mire tetszett célozni, de biztosíthatom a százados urat, hogy semmi kedvem sincs megválni a golyóimtól, főleg nem ilyeténképpen. Én azt a helyet olyan messzire elkerülöm, mint macska a forró kását, kéremalássan!
Elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült elejét vennem egy fölöttébb kínos lebukásnak.
Amint hazafelé buszoztunk, a bank mellett elhaladva az ex-koldus árgus szemekkel vizsgálta a főutca forgatagát, majd bosszúsan megjegyezte:
– Tudtam! Ez a mocsok Cservenyák… erről aztán el is tudtam képzelni!
Érdeklődésemre, hogy mi gerjesztette ilyen éktelen haragra, a következőket válaszolta:
– Most nézzen oda, százados úr, kérem, ahogy egy kicsit is ott hagyja az ember a standját, az ilyen hiénák mindjárt elfoglalják. Ez hallhatatlan!
Megnyugtattam, hogy ha a megfigyelési és követési akcióit sikerrel teljesíti, akkor örökre elfelejtheti a „standját”, mert nem lesz rá szüksége többé az életben.
Otthon megebédeltünk, természetesen Pubek jóvoltából. Ezúttal kínai csurgatott tojáslevest, és török tojáslepényt készített, amelyek kitűnően sikerültek, nagyon ízletesek is voltak, de nem akartam sokat enni belőlük, mert féltem, hogy nem jön fel rám az álcaruhám. Mindazonáltal fontosnak tartottam közölni a derék hajószakáccsal azt is, hogy kissé már unom a tojásmenüt, valamint arról is tájékoztattam, hogy a tojásnak a férfierőre gyakorolt kedvező hatásáról szóló néphit tudományosan már régen megcáfolást nyert, úgyhogy emiatt fölösleges folyton azt főznie és sütnie. Ez utóbbi célzásom nyomán hevesen mentegetőzött, mondván, hogy eszébe sem jutott ez a népi hipotézis, de közben lerítt az arcáról csalódottsága, ezért mégiscsak kénytelen voltam feltételezni, hogy Pubek a nemi életében fontos szerepet szánt a tojásoknak. Mindenesetre megígérte, hogy ezentúl mindig meg fogja kérdezni a véleményemet a menüvel kapcsolatban. (Kár volt, mert ebből nemsokára támadt némi kellemetlenségem, de ezt akkor még nem sejtettem.)
Ezután felöltöttem az álcaruhámat, és örömmel fedeztem fel nagyapó hosszú kabátján – amely nekem térdig sem ért – egy szinte észrevehetetlen belső zsebet, s ide berámoltam egy kevés készpénzt, amíg Pubek a vécén tartózkodott.
Még a felöltözködésnél is kínosabb procedúra volt az álszakáll felerősítése, mert a jóravaló kellékes által adott speciális ragasztó már elfogyott, így kénytelen voltam normál papírragasztóhoz folyamodni, ami kissé nehezebben száradt, ezért kis időre hanyatt kellett feküdnöm. Pubek óvatosan megjegyezte, hogy úgy nézek ki, mint Marx a ravatalon, és rendkívüli erőfeszítéssel próbálta leplezni a látványom kiváltotta jókedvét, kevés sikerrel. Felszólítottam, hogy ne hasonlítson össze egy vén komcsival, aki ráadásul már hosszabb ideje oszladozó tetemként funkcionál. Közben arra gondoltam, micsoda megpróbáltatás lesz majd dolgom végeztével lecibálni az álszakállt, hiszen még a hozzávaló ragasztóval sem volt egy kifejezetten pozitív élmény. (Mint később kiderült, ebben is nagyot tévedtem, a papírragasztó épp a legrosszabbkor engedett. De most már tényleg nem bocsátok előre több momentumot.)
Amikor elindultunk, megkértem a titkos alkalmazottat, nézze meg, hogy van-e valaki a folyosón. Jelentette, hogy tiszta a levegő, így minden feltűnés nélkül kijuthattunk az utcára. Lelkére kötöttem, hogy ha esetleg Joli mama meglátna ilyen szerelésben, és a későbbiekben rákérdezne, válaszolja azt, hogy statisztálni járok a színházba. Pubek beleegyezően bólintott, majd így szólt:
– Elnézést kérek alássan, hogy kifogásolom a százados úr álcaruháját, de van egy olyan hipotézisem, hogy nem eléggé hiteles.
– Mi a gond vele? – néztem végig magamon. – Hiszen olyan gyűrött, hogy senki nem hinné el, hogy nem valamelyik kukában találtam. És az is nyilvánvaló, hogy korántsem az én méretem.
– Korántsem, korántsem – helyeselt szakértően Pubek, kedvtelve ízlelgetve ezt a számára újnak tűnő kifejezést. – Nem is azzal van a baj, kéremalássan, hanem…, hogy is mondjam csak…
– Pubek, én sokat adok a maga véleményére, hiszen ebben a dologban a maga szakértelme a mérvadó, előttem ez nem is kétséges, úgyhogy mondja el nyugodtan.
– Túlságosan higiénikus, kéremalássan – bökte ki végre. – Némi szennyeződést kellene rá eszközölni, mindazonáltal.
Ebből az okból a park felé vettük az irányt, és bevetettük magunkat a bokrok közé, ahol – reméltem – senki sem láthat meg minket. Elkezdtem fetrengeni a fűben, s közben érdeklődtem a szakértőnél:
– Nos, így gondolta?
– Ilyeténképpen, ilyeténképpen – biztatott Pubek –, de azt sem bánnám, ha a porban is tetszene egy kicsit hánykolódni, kéremalássan, aztán a megfelelő szag miatt némi kutyaürülékben is meg kellene hempergőznie, százados úr, kérem.
Óriási szerencsémre, akaratomon kívül, sikerült némi friss kutyaürülékben is meghemperednem, így a megfelelő szagmintát is magamra tudtam venni a kosszal együtt. A divatszakértőm közben a bojtos sapkámat tiporgatta elszántan a porban, mely becses ruhadarabom még iskoláskoromból őrződött meg a szekrény mélyén, és némi nyújtogatás után alkalmasnak mutatkozott arra, hogy tovább rontsa komikusan lepusztult megjelenésemet.
A jól végzett munka örömével ballagtunk a buszmegálló felé. Az ex-koldus elégedett pillantásokkal mért végig, én pedig útközben még egyszer elsoroltattam vele, hogy mire kell vigyáznia a megfigyelés során, s mivel minden szempontból kielégítő módon válaszolt, megnyugodva engedtem útjára. Búcsúzóul adtam neki egy ötezrest az esetlegesen felmerülő költségeire, majd eszembe jutott valami, és a lakáskulcsomat is átnyújtottam:
– Tegye csak el, hogy be tudjon menni, úgyis maga fog előbb hazaérni – mondtam, s közben arra gondoltam, hogy ilyen szerelésben nem is szándékozom késő este előtt hazajönni. Nem merném megkockáztatni, hogy meglásson valaki a házból.
Azzal elváltunk, s én gyalog indultam el a pályaudvar felé, mert azért a néhány megállóért nem akartam buszra szállni, pláne azzal a küllemmel és szaggal, amivel éppen rendelkeztem.
Az a mintegy másfél kilométer, amit többnyire népes utcák forgatagában kellett megtennem, alkalmas volt arra is, hogy szándékomon kívül mintát vehessek a társadalomnak a nyomorultak iránt tanúsított hozzáállásából. A legjobb esetben is legfeljebb sajnálkozó pillantásokat kaptam, sokkal inkább jellemző volt a megvető, utálkozó, undorodó magatartás. Néhányan úgy néztek rám, mintha valamelyik leprakórházból szöktem volna meg, és egyáltalán nem tiszteletből nyitottak nekem utat. Olyan kínosan éreztem magam, mint még addig soha. Hiába voltam tudatában, hogy senki nem ismerhet fel, kis idő elteltével nem is mertem az emberek szemébe nézni, szemlesütve botorkáltam úti célom felé. El is határoztam, hogy az esetleges legközelebbi beöltözésem alkalmával felteszem Feri úr sötét szemüvegét, amit volt szíves nálam felejteni pár napja. Alig vártam már, hogy ott lehessek a pályaudvaron, és elvegyülhessek a hajléktalanok között. Arra gondolni sem mertem, hogy ha nem találom meg őket, újra meg kell tennem fényes nappal ezt a kínos utat hazafelé. Nem is beszélve arról, hogy órákig ülhetnék a küszöbön Pubekre várva.