Csendes magányomban közben mindent szépen összekombináltam gondolatban, többek között azt a tervet is, ami még délelőtt, a ruházati boltnál jutott eszembe.
Pubek nemsokára hazajött, és rendkívül elégedett képet vágott, én azonban diszkréten eltekintettem a kérdezősködéstől, legalábbis ami Joli mamát illeti, inkább a számomra fontosabb dolgokról érdeklődtem nála:
– Mondja csak, Pubek, nem csövezett maga mostanában a pályaudvaron?
– Nem, százados úr, kérem. Mint említettem, a szemétlerakónál volt a telephelyem, mielőtt Feri úrral voltak olyan szivélyesek…
– Ezt most talán mellőzzük – vágtam közbe. – Egyébként a vasútállomáson kívül máshol is előfordulnak még hajléktalanok?
– Hogyne, kérem tisztelettel, a szeméttelepen is vannak néhányan, aztán vannak olyanok, akik koldulnak különböző helyeken, de ezek nem is mind hajléktalanok. Amióta hűvösek a hajnalok, legtöbbjük voltaképpen a pályaudvaron szokott tanyázni, százados úr, kérem. Miért tetszik kérdezni?
– Azért mert az előbb telefonon hívott a főnököm, és tájékoztatott arról, hogy az utóbbi időben elharapódzott a vasútállomáson a postazsákok és csomagok fosztogatása. Erős a gyanú arra nézvést, hogy néhány bűnöző rendszeresen elvegyül a hajléktalanok között, természetesen megfelelően álcázva magát, s így aztán minden feltűnés nélkül a postai szállítmányok közelébe juthat. Valószínűleg néhány postás is benne van a buliban, ezért garázdálkodhatnak ilyen büntetlenül. Azt a parancsot kaptam, hogy hasonlóképpen felöltözve én is keressem meg a hajléktalanok csoportját, és csatlakozzam hozzájuk, hogy első kézből informálódhassak, és megfigyelhessem a helyszínt.
– Hogy mik vannak! Ez hallhatatlan! Az ember nem is gondolná, kéremalássan. Nem is beszélve rólam. Na mostan az a probléma áll fenn, hogy én oda nem mehetek magával ilyen előkelő hacukában, százados úr kérem, mert néhányan ott engem ismernek. Igaz, hogy a pályaudvaron nem szoktam előfordulni, de az ingyenkonyhán szoktam velük találkozni, ámbátor.
– Nagyszerű. Akkor bizonyára meg tudna említeni néhányat közülük, akikkel megismerkedhetnék.
– Természetesen. A Pöcegöndört tessék keresni, százados úr, kérem, az ott amolyan vezérszerűség, egy nagyhangú pasas.
– Pöcegödör? Ez aztán a megtisztelő becenév! – rikkantottam vigyorogva.
– Nem gödör, göndör, ha szabad javítanom – igazított helyre Pubek. – Pöcegöndör. Mert olyan kis bongyorka a haja, tetszik tudni?
– Az addig rendben is lenne, de mitől Pöce? – tudakozódtam vidáman.
– Ha a közelébe tetszik kerülni, százados úr, kérem, egyből meg tetszik érezni a névadásnak a jogalapját, erről kezeskedem. Tessék neki megmondani, hogy Stodlupka azt üzeni, hogy a Ragyás Ulicsot bevitték a fertőtlenítőbe. Meglátja, százados úr, egyből népszerű tetszik majd lenni egy ilyen bejelentéssel, mert ezt a kiállhatatlan Ragyás Ulicsot mindenki utálja, kéremalássan.
– Köszönöm, Pubek, maga többet ér, mint a legprofibb informátor. De lenne itt egy feladat a maga számára is – mondtam, és nagyot nyeltem izgatottságomban, amikor a reggel fogant tervemmel kezdtem előhozakodni. – Nézze csak, van itt egy cím – mondtam, és a kezébe nyomtam azt a névjegykártyát, amit az ír gyerek apjától kaptam a bankban –, ezen a címen lakik egy illető, akinek a megfigyelését eszközölni fogja a holnapi nap folyamán.
– Egy fényképet nem kaphatnék esetleg, százados úr, kérem? Már csak az eszközlés megkönnyítése végett – szólt közbe rendkívül hivatalos arccal Pubek.
– Fénykép az nincsen, de ne aggódjon, biztosan fel fogja ismerni. A megfigyelendő személy húsz-huszonöt év körüli fiatalember, különös ismertetőjele az, hogy iszonytatóan vörös a haja és a bajusza, ezért is kapta az Ír Gyerek fedőnevet. Szeretném, ha részletesen beszámolna nekem arról, hogy kivel találkozik, hova jár azzal, akivel találkozik, és mit csinálnak együtt. Világos a feladat?
– Hogyne, kéremalássan. Megfigyelést és követést kell eszközölni.
– De az isten szerelmére, Pubek, legyen nagyon elővigyázatos és diszkrét. Az Ír Gyereknek véletlenül sem szabad megsejtenie, hogy ráálltunk, érti? Meg tudja oldani ezt a kényes feladatot?
– Magamtól értetődik, százados úr, kérem. Bízza csak rám nyugodtan – válaszolta olyan határozottsággal, hogy kezdtem valóban megnyugodni. Azért a teljes biztonság kedvéért még tettem néhány elővigyázatos lépést. Először is visszakértem tőle a névjegyet, miután meggyőződtem róla, hogy megjegyezte a címet, majd a lelkére kötöttem a következőket:
– Ha netalántán észrevenné magát, tagadja mindenáron azt, hogy maga bárkit is megfigyelne.
– Úgy fogok tagadni, mintha könyvből olvasnám, kéremalássan, mintha vízfolyást eszközölnék – buzgólkodott a kis emberke, és szemmel láthatóan nagyon elnyerte a tetszését az „eszközölni” kifejezés.
– És ha esetleg végképp lebukna – folytattam –, el ne árulja egy szóval sem, hogy én bíztam meg magát. Maga nem is ismer engem, érti?
– Hogyne, kéremalássan. Én nem is láttam a százados urat, akárcsak a hátam közepét. De tessék nyugodt lenni, nem olyan családból származok én, hogy csak úgy lebukjak, kérem tisztelettel. Nem is beszélve rólam, ámbátor.
– És még valami, ami talán mindennél fontosabb. Ez a dolog annyira titkos, hogy még Feri úr, mint polgári alkalmazott sem tudhat róla. Egy szóval sem említheti neki a dolgot. Érthető?
– A legteljesebb mértékegységben, kérem. De mégis, mit követett el ez a bizonyos Ír Gyerek, hogy ilyen fontos az egyénisége?
– Még semmit, de ezzel kapcsolatban nem mondhatok többet. Magának elég annyit tudnia, hogy a biztonság kedvéért tisztában kell lennünk azzal, hogy kikkel áll kapcsolatban.
Pubek, ahogy egy fegyelmezett titkosrendőr-segédhez illik, nem is kérdezősködött tovább, inkább leült tévét nézni. Éppen egy izgalmas társadalompolitikai vitaműsort közvetítettek. Nem értettem, hogy a derék ex-koldust miért hozta lázba a velős eszmecsere, hiszen szemmel láthatóan az elhangzott mondatok felét sem értette, mindenesetre kedvtelve ízlelgette az elhangzó kifejezéseket, mint például az „ilyeténképpen”, a „mindazonáltal” vagy a „manipuláció”, és hasonlók. A „hipotézis”-ről nem is beszélve.
Én eközben előkotortam a szekrény aljából szegény nagypapa néhány holmiját, és izgatottan próbálgattam őket. Szerencsére találtam olyan ruhadarabokat, amiket nagy nehezen fel tudtam erőltetni magamra. Egyáltalán nem bántam, hogy kissé komikusan nézek ki a hozzám képest elszabott öltözékben, hiszen azt reméltem, hogy ebben a jelmezben sokkal hitelesebben alakíthatom másnap a figurát, mint a saját ruháimban. A biztonság kedvéért elejtettem néhány bosszús megjegyzést Pubek füle hallatára, a rendőrség csapnivaló álcaruhaellátására célozva.
Már vége volt a tévéműsornak, de még egyikünknek sem volt kedve lefeküdni. Valahogy felajzott minket ez a sikeres nap. Így aztán leültünk kártyázni. Mivel Pubek nem volt hajlandó tét nélkül hatvanhatozni, ezért kibontottunk egy-egy zacskó sós mogyorót, hogy mégis legyen némi „zseton” a bankban.
Hajnali egy órára, ahogy egy volt tengerészhez illik, a titkos alkalmazott sűrű bocsánatkérések közepette elnyerte a felettese összes mogyoróját, amit a magam részéről meg is könnyítettem némileg, mert ha néha nyertem, rögtön be is faltam a plusz „zsetonjaimat”.
A fentiek következményeként sikerült fél tízig aludnom. Pubek már ébren volt, és egyáltalán nem látszott álmosnak, miközben az álmoskönyvet olvasgatta. Természetesen az asztalon már illatozott a – mint megtudtam – iraki fokhagymás tojásrántotta, ebből következtettem, hogy a kis emberke Joli mama meglátogatását is megejtette, míg én durmoltam, és feltételeztem, hogy nem kizárólag ételalapanyag-beszerzési céllal. Fel is vetettem neki ezt a kérdést, mire csak annyit mondott:
– Addig kell a vasat ütni, amíg meleg, kérem tisztelettel.
– Maga mindig ilyen sok vasat szokott a tűzben tartani, Pubek? Ezt a legsztahanovistább kohász is megirigyelhetné – jegyeztem meg, de ezzel be is fejeztem a korholást, annyira lenyűgözött a külsőleg egyszerűnek tűnő tojásrántotta ízletessége.
Kis idő múlva elindultunk cipőt venni a derék titkos alkalmazott számára, s útközben még egyszer a lelkére kötöttem azokat a dolgokat, amiket előző este megbeszéltünk.
Sajnos végig kellett járnunk néhány üzletet, mire megfelelő lábbelit találtunk, mert kiderült, hogy Pubeknek olyan szokatlanul átlagtalan lába van, amilyenre szinte nem is lehet szabványos cipőt kapni, nem is szólva arról, hogy a két lábfeje is némileg különbözött egymástól. A derék kis emberke nagyon röstellte a dolgot, és a következőképpen mentegetőzött:
– Elnézést, százados úr, hogy ilyen sok a gond velem ilyeténképpen, de hát az ember nem tehet arról, hogy milyen lábfej nő ki a térgyéből, nekem ez a hipotézisem, kéremalássan.
Ebben úgyszólván maradéktalanul egyetértettem vele, mindössze abban az anatómiai vonatkozásban tartottam szükségesnek pontosítani a tényeket, miszerint az embernek a lábfeje nem a térdéből nő ki, hanem ezzel ellentétben a lábszárából.