Amint hazaértünk, Pubek azonnal hozzálátott a vacsora elkészítéséhez. Feri úrral közben a tévét néztük, s érdeklődéssel vártuk, hogy milyen konyhaművészeti remekművel fog minket meglepni a kis emberke. Az algériai tojásos ragu minden várakozásunkat felülmúlta. Még az inkognitóban lévő vendéglős is kénytelen volt bevallani, hogy az étel teljesen lenyűgözte az ízlelőbimbóit.
– Elnézésedet kell kérnem, öregfiú, amiért tegnap olyan lekezelően nyilatkoztam a szakácstudományodról – mentegetőzött teli szájjal. – Ez valami fenomenális!
– Szóra sem érdemleges, Feri úr, kérem – mosolygott büszkén Pubek –, borogassunk rá fátylat.
– Bevallom őszintén – csatlakoztam cimborámhoz –, hogy én is bizalmatlan voltam a maga szakértelmét illetően, de most méltó cáfolatot adott ezen kitűnő ragu formájában.
– Vegyük úgy, kéremalássan, hogy a bizalmatlanság el van boronálva, hiszen úriemberek között, akik nem csibészek, ez magától értendő.
– Egyébként hol tanultál meg ilyen jól főzni? – érdeklődött Feri úr.
– Annak idején, kéremalássan, a tengerészetnél dolgoztam néhány évig, mégpediglen a hajószakács mellett, mint főkukta. Ott lestem el a receptfogásokat. Sőt, amikor esténként a szakács méltóztatott rumot vedelni, akkor rám hárult az egész legénység vacsorája, úgyhogy muszáj voltam elsajátosítani a tudományát.
– Miféle hajón dolgozott maga? – kérdeztem elképedve.
– Teherszállítón, kéremalássan. Többnyire a Földközi-tengeren, de jártam egyszer például Kínában is.
– Ezt igazán nem gondoltam volna rólad – mondta Feri úr hitetlenkedve. – És miért nem maradtál a tengerészetnél?
– A magam részéről szívesen maradtam volna, kérem, de sajnálatos módon elbocsátottak az első létszámleépítésnél. Még azt a földimet is kirúgták, aki odavitt, pedig ő akkor már huszonkét éve járta a tengereket. Hát akkor mit szóltam volna én? Nem is beszélve rólam. Tudják, ez a nagy átalakulás, meg a sanyarú gazdasági helyzet a hajózásra sem volt tekintettel.
– És ilyen konyhaművészeti ismeretekkel nem talált új állást magának?
– De igen, százados úr, kérem, utána még volt egy munkahelyem, de egy sajnálatos félreértés miatt kis idő múlva elbocsájtottak.
– És mi volt az a sajnálatos félreértés? Csak nem valami nőügy? – kérdezte cimborám nem kis kajánsággal a hangjában.
– Rá tetszett tapadni a lényegre, Feri úr, kérem. Volt egy kis intim afférem az egyik szakácsnővel. Sajnos a konyhafőnök nagyon a szívére vette a dolgot, ugyanis kiderült, hogy ő volt a férj. Ezután gyorsan intézkedett a kipenderítésem gyanánt. Gyerekem nem volt, aki gyámolítson, szegény feleségem már évek óta halott volt, a rokonai pedig kihasználták, hogy anyagi gondjaim támadtak, és ebből kifolyólag fondorlatos ügyvédi segítséggel kitettek a házamból. Hát, így kerültem az utcára, és ennek már lassan öt éve.
– Ne aggódjon, Pubek. Ennek a sanyarú időszaknak most már vége. Egyszer és mindenkorra, ha maga is úgy akarja – biztattam a kis embert, akiben szemmel láthatóan egyre keservesebb érzéseket keltett az emlékezés. Feri úr ezt nyilván nem vette észre, mert tovább faggatta az ex-koldust:
– És mondd csak, miért nem mentél nyugdíjba?
– Ne öregbítsen engem, Feri úr, kérem! Csak jövőre leszek hatvanéves! – vágta rá önérzetesen Pubek, majd hozzátette: – Különben is, mire fel kapnék én nyugdíjat? Csak az a pár év munkaviszonyom volt a tengerészetből kifolyólag. Azelőtt egy kis háztájin gazdálkodtunk az asszonnyal, Isten nyugosztalja.
Ezzel végre Feri úr is minden szempontból kielégítő választ kapott, így újra elmerülhettünk a gasztronómiai élvezetekben, melyek Pubek számára olyan nagymértékű hastérfogat-növekedéssel jártak együtt, hogy kénytelen volt vadonatúj nadrágját meglazítani. Aztán megjegyezte, hogy neki ilyenkor esne a legjobban egy finom szivar, és bár aznap már másodszor hozta szóba a nevezett dohányárut, Feri úr és én, nemdohányzók lévén, nem tudtunk rajta segíteni. Pár perc múlva, kissé fulladozva, azt kérdezte tőlem, hogy van-e a háznál valami emésztést segítő tabletta. Nemleges válaszom furcsa módon megnyugtatta, mert mint kiderült, a szomszédasszonynál is szándékában állt ugyanezt a kérdést feltenni. Természetesen egy kis kóstolót is vitt cserébe, s izgalma olyan fokú volt, hogy nekem kellett figyelmeztetnem a slicce begombolására.
Máskor, hasonló szituációban harsány kacajra fakadtunk volna, amint az ajtót becsukjuk mögötte, most azonban együttérző arccal néztünk egymásra, s Feri úr csak annyit jegyzett meg halkan:
– Csóró kis Pubek.
S ezzel le is tárgyaltuk a dolgot, mert igazi jó barátok között felesleges minden további eszmecsere.
Én leültem tévét nézni, Feri úr pedig az apróhirdetéseket böngészte az újságban, majd fölemelte a fejét, és olyan képet vágott, hogy akár a Gondolkodó szobrát is megmintázhatták volna róla. Bár ahhoz nem ült elég sokáig mereven, hanem felém fordult, és a következő visszafogott minősítést közölte saját személyéről:
– Én egy zseni vagyok, srác!
– Mire alapozod ezt az indokolatlan feltevésedet? – kérdeztem közömbösen.
– Arra az egyszerű tényre, hogy ismét egy fenomenális ötletem támadt – válaszolta szemérmesen, majd az orrom alá dugta az újságot, és az álláshirdetési rovatra bökött. – Erről például mi jut eszedbe, srác?
– Az, hogy én vagyok a leggondtalanabb regisztrált munkanélküli széles e hazában – válaszoltam sután vihogva.
– Ennyire képes a te kis földhözragadt, fantáziátlan elméd – dicsért meg cimborám. – Pedig az álláshirdetés egy igazán kézenfekvő eszköz a szegények és rászorulók megsegítéséhez, érted?
– Értem.
Nem értettem.
– És egy olyan géniusz, mint amilyen jómagam is vagyok – szerénykedett tovább –, ezt egyből fel is ismeri.
– Ha nem esne nehezére, méltóságos uram – esedeztem gúnyosan –, lenne kedves egy magamfajta csúszómászó szellemi hadirokkantat is felvilágosítani, hogy miről is lenne szó gyakorlatilag?
– A következőről: nyilván tudomásod van róla, hogy nem minden munkanélküli kerül akaratán kívül ebbe a rétegbe, vannak olyanok is, akik direkt örülnek eme kényelmes és nyugodt állapotnak, mert valamilyen forrásból fedezni tudják létfenntartásukhoz szükséges kiadásaikat, sőt, olyanok is akadnak szép számmal, akik a segélyük mellett úgynevezett feketemunkával szereznek maguknak néha nem is elhanyagolható jövedelmeket.
– Az a gyanúm, agyilag nem vagyok most eléggé fitt egy társadalompolitikai eszmefuttatáshoz.
– Azt akarom mondani, hogy ha esetleg a fejedbe vennéd, hogy a munkanélkülieket is megsegíted valamilyen formában, nagyon helytelenül járnál el akkor, ha például a munkaügyi hivatalba mennél karitatív tevékenységet kifejteni az ott várakozó állástalanok körében, mert mint magad is jól tudod, minden regisztrált munkanélkülinek havonta egyszer jelentkeznie kell ott, tehát az előbb említett, rászorulónak egyáltalán nem minősíthető személyek is óhatatlanul beleesnének az általad megsegítettek körébe.
– Mondd, Ferikém, nehezedre esne kevésbé körmönfont körmondatokban megfogalmazni a közlendőidet? Hogy a csudába jön ide az apróhirdetés? Lassan Pubek is hazaér, mire nagy nehezen kinyögöd.
– A teendő a következő – folytatta cimborám rendíthetetlen nyugalommal –, fel kell adnunk egy álláshirdetést, mondjuk a következő szöveggel: szakértelemhez nem kötött, bárki számára betölthető állást ajánlok. Napi nyolcórás elfoglaltság, fizetés a minimálbérnek megfelelően. Túlórázási lehetőség, valamint szociális és egyéb juttatások kizárva. Jelentkezés itt és itt, ekkor és ekkor. Na, erre biztosan csak a valóban rászorulók jelentkeznének, arra mérget vehetsz.
– Nem is rossz az ötlet – mondtam elgondolkozva. – És milyen munkát adnánk nekik?
– Semmilyet, te tökfej! Mindegyikük kapna egy szép kerek összeget, mivel megjelenésével bizonyította, hogy valóban szüksége van arra a pénzre.
– Értem már! Öregem, fogadd őszinte gratulációmat. Ez nekem valószínűleg soha nem jutott volna eszembe.
– Hát nem megígértem, hogy mindenben segíteni foglak? – vigyorgott büszkén Feri úr. – Ez is hozzátartozik a dologhoz.
– Ez így igaz. Csak ezzel az „itt és itt”-tel van problémám, mint jelentkezési helyszínnel. Nem hinném, hogy a családod osztatlan örömmel fogadná a kliensek felvonulását a vendéglődben.
– Igazából én a te lakásodra gondoltam.
– Na, ezt sürgősen verd ki a fejedből. Mit gondolsz, nem tűnne fel a szomszédaimnak?
– Kiírnád, teszem fel, hogy hegedűoktatás…
– Persze! Hogy a végén Szebegyinszky beírassa hozzám a hülye fiát!
– Jó, jó, ezt a hegedűt csak a példa kedvéért mondtam. Lehet éppen zongora– vagy nyelvoktatás is.
– Kész lebukás mindkettő. Az elsőnél az tűnne fel, hogy a hírhedt zongoraoktató lakásából egy árva billentyűleütés sem hallatszik ki, a másiknál pedig…
– Szerintem még örülnének is neki! – vágott közbe cimborám. – De ha ez a gondod, ezen tudunk segíteni, például egy magnófelvétellel.
– Tudod jól, hogy a klasszikus zenétől migrént kapok. Nem vagyok hajlandó különböző zongoraversenyeket bömböltetni a lakásomban, még a szegények kedvéért sem. De mondok valami mást: képzeld el, hogy az egyik ügyfelünk elmegy az ajándék pénzzel, boldogan elújságolja egy haverjának, hogy mi történt vele, mire az illető, aki véletlenségből éppen egy lumpen elem, másnap iderohan, és felveszi tőlünk a meg nem érdemelt lóvét. Kész szerződésszegés.
– Rendben van, meggyőztél – mondta engedékenyen Feri úr. – Majd kibérelünk egy kis helyiséget valahol erre a célra. A jelentkezési időtartamot pedig két órában fogjuk meghatározni, hogy ne kerülhessen sor az általad említett visszaélésre. És hogy lásd, kivel van dolgod, a helyiségkeresést és a hirdetésfeladást magamra vállalom. Most úgyis nélkülöznötök kell becses társaságomat egy pár napig, mert szolgálatban leszek az Arany Fácánban. A húgomnak így is már két nappal tartozom.
– Köszönöm szépen, ez igazán kedves tőled. Én egyébként is tervbe vettem már a hajléktalanok felkeresését a vasútállomáson. Ma eszembe jutott, hogy néhányszor láttam már ott őket, amikor hazautaztam a szüleimhez. Pubek segítségével talán a közelükbe férkőzhetek. Természetesen inkognitóban fogom az akciót végrehajtani. Van itt még a nagyapónak néhány ódivatú ruhája, remélem jók lesznek rám. Feltételezem, hogy erre az utamra egyébként sem lettél volna hajlandó elkísérni.
– Eltaláltad. De azért sok sikert a környezettanulmányhoz. Apropó, az inkognitóról jut eszembe, a színházi kellékes barátunknak adtam egy ingyenebédet, mire adakozási rohamot kapott, és nagyvonalúan nekünk ajándékozta az álszakállt. Viseld egészséggel holnap, srác! – veregette meg a vállamat röhögve Feri úr. – Feltételezem, hogy abban akarsz megjelenni a hajléktalanjaid körében – tette hozzá, és szerintem azt gondolta magában, hogy ilyen megszállott milliomos nincs még egy a világon.
– Naná, hogy fölveszem. Nem szeretném, ha kisszámú ismerőseim közül bárki is felismerne. Sosem lehet tudni. Lehet, hogy éppen a kedves volt főnökömmel akadok össze valahol. Képzeld el, milyen jót mulatna az a mocsodék a nyomoromon.
– Az nagyon valószínű – helyeselt Feri úr, miközben felállt, mert már indulni készült. – Pubek intim kalandjának végét már nincs időm kivárni, add át neki szívélyes üdvözletemet. Apropó, neki milyen mesét adsz be a hajléktalanokkal kapcsolatban?
– Ne aggódj, ma eleget tanultam tőled, hogy kitalálhassak valamit.
Azzal kezet fogtunk, barátom még egyszer sok sikert kívánt, és reményét fejezte ki, hogy a távolléte alatt is két kézzel fogom szórni a pénzt a szegények közé, majd elsietett.