Ezután már kedélyes hangulatban telt az utunk, mindössze egyszer kellett megállnunk, mert az ex-koldus ál-ausztrál olyan érzékletesen mesélte el, hogy a bennszülöttek miféle férgeket, lárvákat, kukacokat, és egyéb jószágokat képesek nyersen elfogyasztani, hogy Bertuskának hánynia kellett.
Végül minden baj nélkül odaértünk a játékkereskedéshez, amit aztán a gyerekek boldogan, de fegyelmezetten birtokba is vettek. Az igazgatónő beszédbe elegyedett a bolt tulajdonosával, akinek leírhatatlan elégedettség ült ki az egyébként is mosolygós arcára annak hallatán, hogy itt most egymillió forintot óhajtanak elvásárolni az ő nagykereskedésében. Ki is akasztotta az „Áruátvétel” táblát, hogy senki ne zavarhasson minket a válogatásban, a beosztottait pedig felszólította, hogy mindenben legyenek a segítségünkre. Erre a gyerekek legfeljebb a cipekedés terén tartottak igényt, hiszen nagy szakértelemmel, és önfeledt boldogsággal válogattak a játékok között.
Ez a látvány, bevallom, rendkívüli módon meghatott, hiszen ez volt az első olyan alkalom, amikor igazán nagy örömet tudtam okozni másoknak, és ez az érzés, azt hiszem, semmivel össze nem hasonlítható. Megilletődött merengésemből Feri úr térített magamhoz, aki felszólított, hogy az idétlen bájvigyort töröljem le az arcomról, és viselkedjek olyan hivatalosan, ahogy az egy titkosrendőrhöz illik. Majd hozzátette, hogy példát vehetnék Pubekről. A kis emberke tényleg szigorú arckifejezéssel vizslatta az üzlet összes alkalmazottját, amitől azok szemmel láthatóan kisebb hideglelést kaptak, valószínűleg adóellenőrnek, vagy valami hasonlónak vélhették a derék ex-koldust, aki később aggódva jött oda hozzánk:
– Nem akarok mindenáron okvetlenkedni, kéremalássan – suttogta –, de igazán lehetnének itt magasabb gyerekek is, már csak a kisebb feltűnődés miatt mondom, százados úr, kérem. Hiszen az ilyen pindurkák közül még én is kimagaslódok, ami már nagy szó, kérem tisztelettel, viszonyítási alapon.
Feri úr megnyugtatta, hogy fölösleges minden aggodalom, mert a várt bűnöző nem jelent meg, bizonyára megsejtette, hogy jövünk, és kereket oldott. Mr. Pubek kissé csalódott lett, de egy őszes hajú nevelőnő társaságában vigaszra talált.
Végül a terveknek megfelelően fejeztük be a vásárlást, a főnök elégedetten szemlélte a csaknem teljesen lecsupaszított polcokat, s ennek örömére némi kedvezményt is adott az árból. Ugyanis pár ezer forinttal túlléptük a keretet, de az üzletvezető nagyvonalúan legyintett, mondván, hogy legyen ez cégük ajándéka.
Úton visszafelé Feri úr mellém telepedett a buszban, és nagyon halkan a következő kérdést tette föl számomra:
– Ugye, srác, te is elítéled a balesetveszélyes játékokat?
Helyeslően bólintottam, de egyáltalán nem értettem, mi van ezen vigyorogni való.
– Ugye, srác, fogalmad sincs, hogyan szólhat egy ilyen selejtes hangszer? – kérdezett tovább cimborám, és egy összetört xilofon kis darabját húzta elő a dzsekije alól.
– Nézd ezt a kiálló nagy szöget – folytatta a háborodottak mosolyával az arcán. – Hát nem borzasztó?
Értetlenül bámultam egyre vörösödő fejű barátomat, aki ekkor már hörcsög módjára felfújta pofazacskóit, így próbálta megakadályozni, hogy kibuggyanjon belőle a nevetés.
– Szólj, ha jobban leszel – mondtam rezignáltan, és tüntetőleg kibámultam az ablakon, ezzel is jelezve, hogy nem vagyok képes sokáig bomlott agyú egyének szövegelését hallgatni.
Minden baj nélkül visszaértünk a gyermekotthonhoz. Az unszimpatikus buszsofőr segített behordani a játékokat, de a szememben ettől sem lett kevésbé ellenszenves. Amikor készen lettünk, Feri úr feltűnés nélkül az ablakhoz hívott. Odakint éppen indult a busz, azaz csak indult volna, mert azonnal defektet kapott a jobb első kereke, óriási durranás kíséretében.
– Remélem, most már tudod, hogyan szól egy ilyen selejtes hangszer – mondta tudálékosan barátom, és már egyáltalán nem igyekezett, hogy visszafogja nevetését. – Ez megfelelő fizetség egy tortáért, nemdebár?
Hálás pillantást vetettem rá, és elnézést kértem, amiért a buszon olyan barátságtalanul viselkedtem vele.
Nem volt időnk további csúnya kárörvendésre, mert az igazgatónő meghívott minket egy szerény kis ebédre, aztán a gyerekek invitálására egy vidám, nagy játszásba fogtunk. Ebbe annyira belemerültünk, hogy barátom kénytelen volt betelefonálni az Arany Fácánba, hogy helyettesítse valaki ma délután a pultnál, mert halaszthatatlan dolga akadt.
Már kezdett ránk esteledni, amikor nagy nehezen sikerült Feri urat elvonszolni a játékvasúttól, Mr. Pubeket pedig egy idősebb nevelőnőtől, és végre hazaindulhattunk. Lenn a kapuban az ex-koldus ál-ausztrál teátrálisan mozdulatokkal viszonozta az ablakokban integető gyerekek köszönését. Közben azt rikoltozta, hogy „Bud gáj, bud gáj!”, míg Feri úr oldalba nem bökte, ezzel figyelmeztetvén az angolosnak szánt búcsúzásban elkövetett mássalhangzócserére.
Úton hazafelé Pubek a maga módján értékelést kért az akció során eljátszott szerepéről:
– Ugye nem volt semmi kifogásolni valójuk a működésemben, százados úr, kérem? A magam részéről, úgy érzem, mindent megtettem, ami tőlem telhetett. Arról igazán nem tehetek, kéremalássan, hogy annak a sovány asszonynak a torkára akadt valami, amikor a bennszülöttekről meséltem. Az teljesen hiteles volt, kérem szépen, én szó szerint úgy adtam elő, ahogy a könyvemben egyaránt olvastam.
– Azért nem kellett volna olyan érzékletesen előadni. Egyébként engem sokkal inkább aggasztott a maga vonzódása az idősebb nevelőnőkhöz. Nem átallotta még az intézet igazgatónőjének is tenni a szépet – mondtam megrovólag.
– Emiatt a szinte állandósult férfiúi buzgalmad miatt nem maradt időnk cipőt venni neked – tette hozzá rosszallóan Feri úr, mélyen hallgatva az ő kismozdonyok iránti olthatatlan érdeklődéséről.
– Ne haragudjanak, százados úr, kérem, legyenek megértőek az olyan férfiemberrel szemben, aki hosszú ideig nélkülözte a hölgytársaságot, nem is beszélve rólam. Azért valami előnyünk is származott ebből a dologból, kéremalássan – azzal büszkén elővett a zsebéből egy kis fűszeres tasakot. – Koriander – közölte mosolyogva, és olyan diadalmas arccal nézett ránk, mintha legalábbis a rák ellenszerét tartotta volna a kezében. – A konyhán szereztem, egy jóformájú szakácsnőtől. Most végre olyan algériai tojásos ragut készítek maguknak, hogy mind a tíz körmüket megnyalják!
Ezt olyan szelíden és lelkesen mondta, hogy az a maradék kis neheztelésünk is elmúlt iránta. A jól végzett munka örömével a lelkünkben baktattunk hazafelé.