Ozina Géza szerződése #17

A titkárnő bejelentett minket a főnökasszonynak, aki idős, kövérkés, jóságos arcú, szemüveges hölgy volt. Mindjárt az jutott eszembe, hogy másmilyen kinézetű gyermekotthon-igazgatót nem is tudnék elképzelni. Hellyel kínált minket, és korántsem volt olyan bizalmatlan a hangja, mint a titkárnőjéé:

– Miben állhatok rendelkezésükre, kedves fiatalemberek?

– Először is elnézését kérjük, asszonyom, hogy nem mutatkoztunk be – kezdte Feri úr –, de inkognitónk megőrzése rendkívül fontos számunkra. Ha rátérek a lényegre, mindjárt meg is fogja érteni, hogy miért. Jövetelünk tárgya a következő: van egy rokonunk, aki évtizedekkel ezelőtt kivándorolt Ausztráliába. Mostanáig összegyűjtött némi pénzt, no, nem kell túl nagy vagyonra gondolni, de azért megjárja. Ez az úr most hazalátogatott, és elhatározta, hogy pénzéből egy bizonyos összeget az önök gyermekotthonának adományoz, már csak azért is, mert annak idején ő is hasonló intézetben nevelkedett, no meg azért is, mert a mai újságban éppen azt olvasta, hogy bajban vannak a játékkészletet illetően, és ez éppen kapóra jött neki.

Ezalatt a jóságos arcú igazgatónő szeme egyre tágabbra nyílt, mosolya egyre szélesebb lett, és csak nagy sokára bírt megszólalni:

– Ez… ez csodálatos, kedves fiatalemberek… Hol van most ez az úr?… És… és hogy hívják ezt a derék úriembert?…

– Lent ül egy buszban, és arra vár, hogy a gyerekekkel együtt lemenjünk, aztán elvisszük magukat egy játékkereskedésbe, ahol kedvük szerint válogathatnak. A nevét nem árulhatom el, mert szigorúan meghagyta, hogy kiléte maradjon titok, remélem nem veszi rossz néven.

– Persze, persze – bólogatott egyből a főnökasszony –, micsoda nemes gesztus… ez igazán… Bertuska! – kiáltott ki a titkárnőjének. – Legyen szíves üdítőt hozni a fiatalembereknek!

– Arra is szeretném megkérni – folytatta Feri úr –, hogy semmiféle köszönetnyilvánítással, vagy hasonlókkal ne terheljék, mert nagyon szerény ember, és igazán nagyon nehezen viseli az ilyesmit. Az intézeti múltjáról se faggassák, mert rossz emlékeket ébreszt benne. Kérem, világosítsa fel erről azokat a nevelőnőket is, akik a gyerekeket fogják kísérni. Apropó, van közöttük olyan, aki beszél angolul?

– Igen, van egy fiatal tanítónő…

– Ne tegye. Nagyon kérem, ne tegye, mert rokonunk rendkívül allergiás arra, ha itthon idegen szót kell hallania.

– Megjegyeztem. Minden úgy lesz, ahogyan kérik – ígérte készségesen az igazgatónő, majd Bertuskához fordult, aki közben bejött az üdítőkkel, és ismertette vele a kedvező híreket. Bertuska, úgy látszik, nem volt szívbajos, mert egyből a lényegre kérdezett:

– És mondják, mekkora összegről lenne szó?

– Egymillió forintról – válaszoltam, hogy végre én is mondjak valamit. Első megszólalásom mégsem volt túl sikeres, mert Bertuska ezután ájultan csuklott össze, mint egy colostok, de szerencsére előtte már elkövette azt az elővigyázatosságot, hogy a tálcát az italokkal az asztalra helyezte. Úgy látszik, szegény titkárnő mégiscsak szívbajos volt. Rövid úton sikerült magához térítenünk néhány kisebb pofon segítségével, s ezután el is távozott, hogy rendbe szedje magát, no meg hogy a gyerekeket összetoborozza, és a nevelőnőket az igazgatónőhöz küldje.

Átadtam a pénzt az igazgatónőnek, aki szintén magán kívül volt a boldogságtól, de tapintatból nem terhelt minket újabb ájulással. Megkértem, hogy a játékboltban majd ő fizessen, hogy ott se legyünk kénytelenek rokonunk inkognitóját felfedni. A lelkére kötöttem, hogy az utolsó fillérig költsék el mindet, és közöltem, hogy nekünk semmiféle igazolás nem kell róla, hiszen a kedves rokon odahaza úgysem tudja levonatni az adójából, meg aztán ilyen kicsinyes dolgok nem is érdeklik. Feri úr még egyszer elmagyarázta, hogy mitől tartózkodjanak a nevelőnők, majd közölte, hogy a busznál várjuk őket. Az igazgatónő mindent megígért, mindent nagyon megköszönt, legalább nekünk, ha már a gyanútlan Pubeknek nem tehette, és közben könnybe lábadt a szeme, amitől egy kissé én is meghatódtam.

Lenn, a buszban Pubek és a sofőr úgy röhögtek valamin, hogy majdnem kiestek a saját szájukon. Amikor odaértünk, az inkognitós ausztrál rokon el is magyarázta, hogy mi a nevetség tárgya:

– Képzeljék, uraim, ez a derék ember olyan jó sztorikkal mulattatott engem, hogy szinte magamon kívülre kerültem. No, mondja csak el azt az esetet a dobozos fickóval! – biztatta Pubek, mire a sofőr kedélyesen előadta azt a történetet, amit nekem, sajnos, egy más aspektusból már volt módom ismerni.

Nem kétlem, hogy a buszvezető szemszögéből nézve ez valóban egy mulatságos élmény lehetett, bennem viszont kellemetlen érzéseket keltett a huszonötödik születésnapom emléke, különös tekintettel a gesztenyés iszaptortára. Kényszeredett mosollyal hallgattam a Pubek számára újból nevetőgörcsöt eredményező elbeszélést. Feri úrnak is valami olyasféle mosoly ült ki az arcára, mely leginkább egy hóhéréra emlékeztetett, amikor éppen a halálraítélt utolsó viccén mulat. Későbbi elmondásából tudom, hogy ekkor fogant meg benne az az ötlet, melyről úgy gondolta, alkalmas a méltányos bosszúállásra az egyetlen barátját ért sérelem miatt.

Kisvártatva feltűntek a gyerekek és a nevelőnők, szabályos kettes oszlopban masírozva, élükön a büszke és meghatott igazgatónővel. Körülbelül negyvenen lehettek. Persze csak a délutános nebulókat hozták, meg néhány óvodáskorút, mert a hatévesnél idősebbeknek természetesen az iskolában kellett lenniük, de bíztunk benne, hogy az ő nevükben is válogatnak majd a pajtásaik és persze a szakképzett pedagógusok.

Pubeken a lámpaláz legcsekélyebb jele sem látszott. Az első ajtóban állva lelkesen integetett és hellózott, míg a busz hátuljába nem vonszoltuk, nehogy a (most már fölöttébb ellenszenves) sofőr meghallhassa a későbbiekben lezajló párbeszédeket.

Az igazgatónő szívélyesen üdvözölte az ex-koldust, majd kezét nyújtva bemutatkozott neki, de rögtön rá is döbbent, hogy ezzel az udvarias gesztussal kényelmetlen helyzetbe hozta a nevét eltitkolni szándékozó ausztrál milliomost, és kissé ijedt arcot vágott. Pubek is tanácstalan volt némileg, mert a nevére vonatkozóan semmiféle utasítást nem kapott Feri úrtól. Később, amikor magunk között maradtunk, azzal mentegetőzött, hogy nem volt benne egészen biztos, hogy a Mister Pubek kifejezetten ausztrálos hangzású lenne, a Stodlupka Zénóról nem is beszélve. Ezért aztán nem is szólalt meg sokáig, inkább egy hosszú, szenvedélyes kézcsókkal múlatta az időt, szerintem nem teljesen időhúzási céllal.

– Hódolatom, heló, szori – mondta végül, elegánsan áthidalva a problémát, és olyan negédesen bazsalygott, mint valami dzsigoló. Hellyel kínálta maga mellett a meglehetősen zavarban lévő igazgatónőt, aki közben feltűnő pillantásokat vetett az ausztrál milliomos lepusztult lábbelijére. Ezt jómagam is észrevettem, mert a Mr. Pubek mögötti ülésen foglaltam helyet, hogy közel legyek, ha valami előre nem látott probléma közbejönne. Nem sejtettem, hogy szinte azonnal szükség lesz rám, de az ócska cipő miatt ki kellett találnom valami magyarázatot. Szerencsére hamar eszembe jutott a megoldás:

– Ne lepődjön meg a cipő kopottságán, asszonyom, csak a nosztalgia miatt vette föl. A régi idők emlékére – tettem hozzá, nehogy esetleg gondot okozzon Mr. Pubeknek célzásom megértése. Erről azonban szó sem volt:

– Jesz – vágta rá gyorsan az ex-koldus, félve, hogy lecsapom a kezéről a beszélgetőpartnerét, aztán meglepő találékonysággal fejtette ki a tényállást: – Tudja, nagyságos asszonyom, amikor annak idején kivándoroltam egy tankhajó fedélzetén, tank jú, szakasztott ez a cipő volt a lábamon, hát emiatt van ez az emlékezési nosztalgia. De már egyáltalán nem szori… izé.. szorít, hihihi – viccelődött Mr. Pubek, s így a főnökasszonynak már egyáltalán nem volt min csodálkoznia. Legalábbis a viseltes lábbelin nem, viszont az ausztrál ál-milliomos ezután következő elbeszélésén annál inkább.

Megkérte ugyanis, hogy meséljen az új hazájáról, erre Mr. Pubek olyan figyelemre méltó kiselőadást rögtönzött a kengurukról, a koalákról és a korallzátonyokról, hogy az ember el sem hitte volna, hogy mindezeket sohasem látta a saját szemével, annyira érzékletesen festette le Ausztrália természeti szépségeit, nem megfeledkezve természetesen a „tank jú” és „szori” kifejezésekről sem. Közben megengedett magának egy-egy bókot is az igazgatónőnek címezve, aki, szegény, egyre nagyobb zavarba jött, mikor tudomást szerzett róla, hogy olyan gyönyörűségesen vörös a haja, mint az óceán naplementekor, továbbá olyan elbűvölően kék a szeme, mint a korallszirti cikornyáshal pikkelye.

Ennek az idillikus állapotnak kénytelen voltam szívtelenül véget vetni, s e célból diszkrét figyelmeztető rúgást eszközöltem az ülés alatt Mr. Pubek bokájára.