– Természetesen nyomban odasiettünk. A ház körül csupán néhány asszony tanácstalankodott. A falu férfijainak nagy többsége éppen kommunista műszakot teljesített a közeli bányában. Jószerivel csak mi, kiskatonák voltunk bevethetőek, de mi is csak úgy féltucatnyian lehettünk.
Egyszer csak egy határozott, érces hang harsant fel a hátam mögött: „Értesítette már valaki a tűzoltókat?” – kérdezte a bámészkodóktól. Amint hátrapillantottam, Jóskát láttam meg az asszonyok gyűrűjében. Rémült arccal magyarázták neki, hogy hiába telefonáltak a tűzoltóságnak, mire azok ideérnek a városból, addigra talán le is ég az egész épület. Közben az egyik asszony odarohant a ház ablakához, és kétségbeesetten kiabált befelé: „Ferike! Ilonka! Benn vagytok? Válaszoljatok!”
Mindannyiunkban meghűlt a vér. Kiderült, hogy az édesanya otthon hagyta két apró gyermekét, amíg tejért ment, és eközben történt meg a baj. Most aztán nem lehetett tudni, hogy a kis lurkók még odabenn vannak-e, vagy félelmükben kimenekültek az udvarra, netán elbújtak valahol.
Jól emlékszem arra a pokoli érzésre. Remegő lábakkal ácsorogtam ott, elborzadva bámultam az ablakon kitóduló füstöt, és a tetőt, amely épp ebben a pillanatban rogyott meg kissé, amikor is az egyik gerenda lángolva aláhullott odabenn a szobában. Ezt még a füstön keresztül is jól lehetett látni. Lázasan törtem a fejem, vajon mit is lehetne még itt csinálni? Ki lesz az a bátor, sőt vakmerő ember, aki bemerészkedik a lángok közé a két csöppségért?
Egyszer csak valaki a vállamra csapott: „Gyere, pajtás, ne tátsuk itt a szánkat, hanem tegyük magunkat hasznossá!” Természetesen Péter volt az, aki karon fogott, és elkezdett vonszolni a ház felé. Az ablak alatt megálltunk, és ő megkért, hogy tartsak neki bakot, hogy bemászhasson. Nem tagadom, nagy kő esett le a szívemről, hogy mindössze ennyi feladatot szánt nekem. Szégyenkeztem ugyan magam előtt, de mégis kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy nem lenne bátorságom bemászni a füst- és lángtengerbe.
Aztán kiderült, hogy egy másik ember számára is bakot kell tartanom. Kevéssel azután, hogy Péter a vállamra lépve beugrott az ablakon, Jóska állt meg előttem, és habozás nélkül a barátom után indult. Előtte azonban hátraszólt a katonatársainak, hogy szerezzenek vizes pokrócokat, amilyen gyorsan csak tudnak.
– No, a járőrbajnokság folytatódik – jegyezte meg érzéketlen cinizmussal az egyik bajtársunk, de aztán jobbnak látta a parancs végrehajtásával elfoglalni magát. No igen, Jóska akkor már szakaszvezető volt, tehát ő volt a rangidős közöttünk.
Mi, akik kinn maradtunk, szorongva vártuk a fejleményeket. Jószerivel minden másodperc egy-egy hosszú órának tűnt, amíg a bajtársainkat lestük. Egyszer csak Jóska jelent meg az ablakban, egy csöndesen síró kis legénnyel a karjában. Kiadta nekem a kisfiút, én meg átadtam őt a zokogó édesanyának.
Közben megérkeztek a vizes pokrócok is. A fiúk igazán gyorsak voltak, ami a parancsteljesítést illeti. No persze, akkor már néhány asszony is jobbnak látta a tettek mezejére lépni, mert nyilvánvaló volt, hogy a puszta jajveszékelés egy tapodtat sem viszi előbbre a mentés ügyét.
Újabb égő deszkadarabok hullottak alá a mennyezetről. Jóska és Péter az ablakhoz menekültek, és fulladozva, köhögve segítették ki egymást az utcára. „Nincs már mit tenni. Ha van is még benn valaki, rajta már nem segíthetünk. Mindjárt összeomlik a ház” – vélekedett Jóska.
Közben az asszonyok egyre csak faggatták Ferikét, hogy hol lehet a kistestvére. De persze a megszeppent kis lurkó csak bömbölt, és egy szót sem lehetett belőle kihúzni, hiába könyörgött neki a tulajdon édesanyja is.
Ekkor furcsa fényt láttam felvillanni Péter szemében. Amíg élek, nem felejtem el azt a pillantást. Különös, szinte ijesztő félmosoly játszott a szája szegletében, amikor elkérte az egyik vizes pokrócot, és magára terítette.
– Ne tedd ezt, Péter! Könyörögve kérlek! – ragadtam meg a jobbját.
Jóska pedig egyenesen megparancsolta neki, hogy távozzon a háznak még a környékéről is. De hiába.