– Péter újra odasietett a ház ablakához, én meg utána. Jószerivel úgy kapaszkodtam a vizes pokrócba, amit magára terített, mint annak idején édesanyám szoknyájába.
– Erdei honvéd, hozzám! – hangzott fel hátulról Jóska szigorú és kétségbeesett hangja, de mit törődött már akkor a barátom holmi szakaszvezetői parancsokkal? Csakis azzal foglalkozott, hogy mielőbb visszajuthasson az égő házba, így hát újra megkért, hogy álljak bakot neki. Én azonban megmakacsoltam magam:
– Én aztán nem fogok segédkezet nyújtani neked ehhez az őrültséghez! – csóváltam meg a fejem határozottan, aztán megragadtam a vállait: – Az ég szerelmére, Péter! Legyen már eszed! Ha benn is volt az a kislány, most már nem segíthetsz rajta! Te is a halálba akarsz rohanni?
– Az a kislány most odabenn épp úgy fél, mint mi, és rajtunk kívül senkire sem számíthat az égadta világon. Úgyhogy be fogok érte menni, akár segítesz nekem, akár nem. Értsd meg, soha többé nem tudnék tükörbe nézni, ha most gyáván megfutamodnék.
Még most, ennyi év elteltével is olyan tisztán áll előttem ez a szívszorító jelenet, mintha tegnap történt volna. Péter kormos arcából szinte vakító fehérséggel meredtek rám a szemei. Valósággal izzott a tekintetében az elszántság, akár a fehérre hevített vas. Tudtam, hogy semmiképp sem tudom meggyőzni, így hát kétségbeesve hátrafordultam, hátha segítséget kaphatnék valakitől. De csakhamar beláttam, mindez csupán hiú ábránd, hiszen a többiek a háztól jó tíz-tizenöt méternyire álldogáltak. Már senki sem mert akár csak a ház közelébe menni sem.
És bizony igazuk lett. Odabenn megint csak aláhullott egy gerenda, de olyan robajjal, hogy én ijedtemben a földre vetettem magam. Amint ott térdeltem a fal tövében, rájöttem, hogy voltaképpen igen nagy ostobaságot művelek, mert ha kidől a fal, akkor menthetetlenül maga alá fog temetni, sokkal célszerűbb lenne hát felpattanni, és biztonságos távolságra szaladni a háztól. De nem sokáig tervezgethettem a menekülést, a következő pillanatban ugyanis tompa nyomást éreztem a gerincemen. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán rájöttem, hogy Péter vett lendületet a hátamon, úgy ugrott be a házba. Gyorsan talpra szökkentem, hogy belessek az ablakon, de a füsttől már szinte semmit sem láttam.
Közben arra lettem figyelmes, hogy a bámészkodó tömeg hirtelen heves ordítozásban tör ki. Örömittas üdvrivalgás keveredett össze kétségbeesett kiáltozással abban a furcsa zajban. Mint csakhamar kiderült, a kislány, akiről mindenki azt hitte, hogy a házban van, előkerült a szomszédék kertjéből. Amikor felcsaptak odabenn a lángok, kiszaladt az udvarra, aztán félelmében átmászott a kerítésen, és elbújt a góré mögött, onnan szemlélte megszeppenve az eseményeket. Nagy sokára mert csak előbújni, amikor megismerte az édesanyját a nagy tömegben.
Hirtelen jeges félelem markolta össze a szívemet. Kétségbeesetten kiáltoztam az ablak alatt Péter nevét, de hiába. Semmi válasz nem érkezett. Most már több katonatársam is odamerészkedett mellém, és együtt ordítottunk, ahogy csak a torkunkon kifért, de a barátom alakja sehogy sem akart felbukkanni az ablaknyílásban.
Borzalmas lelki tusát vívtam magammal azokban a pillanatokban. A szívem azt diktálta, hogy menjek a barátom után, és próbáljam megmenteni az életét, de az eszem túl gyáva volt ahhoz, hogy ilyen parancsot adjon a tagjaimnak.
Ekkor azt éreztem, hogy erős karok ragadnak meg, és elvonszolnak a ház közeléből. Bajtársaim az utolsó pillanatban cselekedtek. Amint biztonságos távolságba értünk, az épület megremegett, a tető pedig iszonyatos füst és robaj kíséretében a földre rogyott, lángolva, falakat döntve, és maga alá temetve mindent. A barátomat is.
Még akkor is ott zokogtam a fűben ülve, amikor a tűzoltók megérkeztek, és hozzáfogtak vízzel elárasztani az üszkös romokat. Csak vártam, hogy talán egyszer csak előbukkan Péter a füstölgő gerendák közül, vagy a szomszédék kertje felől, mint a kislány, akinek a megmentésére indult. És akkor majd kacagva megveregeti a vállamat, és kormos képpel kijelenti: Na ugye, hogy megint nekem volt igazam?
De Péter akkor már messze járt…