– De aztán elkövetkezett egy hasonlóan borzalmas nap: Péter temetésének a napja – folytatta a szomorú elbeszélést nagyapó. – Természetesen katonai tiszteletadással vettünk végső búcsút tőle. Még a minisztériumból is leutazott néhány magas rangú tábornok, hogy megtisztelje a jelenlétével a fájdalmas eseményt.
A laktanyaparancsnok nagyon szép és megható beszédet mondott a barátom emlékére. Példaképül állította az egész ezred elé, teljes joggal. Közben arra gondoltam: lám, Péter az őrvezetői előléptetésért küzdött, aztán nemhogy őrvezető, hanem egyből alhadnagy lett belőle. És hősi halott… Amikor a sírba eresztették, harminc puskából dördült el a díszsortűz. Még sokat látott veterán tisztek is elmorzsoltak egy könnycseppet a szemük sarkában. A megmentett kisfiú édesanyja pedig együtt zokogott Péter szüleivel…
Utána még nagyon sokáig kínzott ez a fájó emlék. Ha egy gyufa lángja lobbant fel valamelyik dohányos katonatársam arca előtt, már attól is sírhatnékom támadt. Ha a körletben éppen rám esett a begyújtás feladata, csak ültem a kályha előtt, bámultam a tűzbe, és emésztettem magam, éppen úgy, ahogy a lángok emésztették a fahasábokat. Borzalmas önvád kínzott.
– De hát miért? – kérdezte Öcsi. – Te nem tehettél arról, ami történt, nagyapó! Hiszen mindent elkövettél, hogy visszatartsd a barátodat.
– A lelkiismeret nagy úr, kisunokám. Ha egyszer elkezdi kínozni az embert, sokáig nem hagy neki nyugtot. És sokszor nem nagyon lehet észérvekkel hatni rá. Ha hiszitek, ha nem, még tíz évvel az eset után is volt úgy, hogy égő házakról és Péterről álmodtam. És olyankor rémülten kiabálva, és teljesen leizzadva riadtam fel. Ilyenkor mindig lejátszódott bennem újra és újra annak az elátkozott napnak minden apró momentuma. Csak bámultam bele a sötétbe, és apró lángnyelvek ugráltak lelki szemeim előtt. Ha egyáltalán sikerült újra elaludnom, legfeljebb hajnaltájt talált rám újra az álom.
Aztán eljött egy olyan nap, amikor végleg leszámolhattam a múlt árnyaival. Akkoriban már nős ember voltam, sőt már apukátok is megszületett. Azon a bizonyos nyáron, amikor ez a dolog történt, a Tisza partján nyaraltunk. Egyik reggel kimentünk a folyóra pecázni, mi, az Almási család férfitagjai: a dédnagypapátok, Karcsi fiam és jómagam. Apukátok akkor töltötte be a hetedik évét. Szóval, csónakba szálltunk, és beeveztünk a folyó közepére, várva a jó kapást.
Egyszer csak az egyik horgászbot beesett a vízbe. Hogy egy hal rántotta magával, vagy csak véletlenül történt, már sosem fog kiderülni. Mielőtt mi, felnőttek észbe kaphattunk volna, Karcsikám, ez a bátor és önfejű gyermek a pecabot után ugrott. Akkor már jó úszónak számított, de hát nem gondolta szegénykém, hogy a strandok medencéje és a nyílt folyóvíz között ég és föld a különbség. A Tisza különösen híres arról, hogy alattomos örvények munkálnak a közepén, amelyek még egy felnőttel is játszva elbánnak, nemhogy egy pöttömnyi kisfiúval!
A jeges rémület markolta össze a szívemet. Arra gondoltam, ha elragadja az örvény az én drága kisfiamat, nem élném túl a bánatot. Habozás nélkül utána akartam ugrani, de apám megfogta a karomat. Szerencsére rendelkezett azzal a higgadtsággal és bölcsességgel, amire ilyen vészhelyzetekben elengedhetetlenül szükség van, hogy ne csináljon még nagyobb bajt az ember annál, ami van. Apám a derekamra erősített egy kötelet, a másik végét pedig a csónakhoz kötötte. Most már a fiam kimentésére siethettem. A legjobbkor, mert valóban elragadta egy örvény, de azt hiszem, ha nincs rajtam a kötél, magam is ott fulladtam volna meg a gyermekemmel együtt. Így viszont, hála Istennek, az én drága jó apám mindkettőnket ki tudott húzni a vízből…
Azon az éjszakán megint csak Péterről álmodtam. De most nem égő házakból jött elő, hanem ama bizonyos egykori borozó kerthelyiségében ült egy asztal mellett. Álmomban odatelepedtem mellé. Rám mosolygott, és gratulált ahhoz, hogy megmentettem a kisfiam életét. Azt mondta, nagyon büszke rám, mert igazi férfi módjára cselekedtem. Kezet szorítottunk, aztán ő felállt az asztaltól, és magával ragadta valami csodás, vakítóan fehér fénynyaláb… Azóta megnyugodott a lelkem, és nem kínoznak már az égő házakkal teli rémálmok.