– No, ez ismerős történet – mondta a családfő, keserű mosollyal a szája szegletében. – Eszembe jut róla az a vicc, amikor sokévi házasság után egyszer csak így szól az asszony a férjéhez: Nézz oda, Lajos! Valami Csokonai nevű ember ellopta és kiadatta a verseidet, amiket fiatal korodban hozzám írtál!
– Nos, itt nem egészen ez volt a helyzet – magyarázta Dóri. – Nem egy ismert költő verséről volt szó, hanem valóban egy amatőr alkotásról, amelyről egy átlagos műveltséggel és szépérzékkel rendelkező felnőtt ember is meg tudja állapítani, hogy bizony sohasem fog bevonulni a világirodalom gyöngyszemei közé. Márti nem is azt értékelte a költeményben, hogy olyan szemkápráztatóan és lélekemelően zseniális lett volna, hanem azt, hogy szívből jött, és csakis őhozzá szólt. Azaz hogy épp ez utóbbi körülménnyel kapcsolatban támadt némi bonyodalom. Márti ugyanis felfedezte az ominózus verset egy másik internetes fórumban is, ahol bizony egyáltalán nem hozzá szólt a vers, egyáltalán nem ő volt a címzettje, sőt az ő neve, azaz a Márta is lemaradt a végéről, és a Pálma név váltotta föl.
– Nem arról volt szó, hogy ez a Tibor azért tette ott is közszemlére az alkotását, hogy műbírálatot kaphasson néhány hozzáértő embertől? – kérdezte anya, aki ezúttal is jóhiszeműen közelítette meg a dolgokat. – Én legalábbis elképzelhetőnek tartom, hogy szerette volna megméretni a versét egy olyan közegben, ahol esetleg tanult irodalmárok látják el jó tanácsokkal a kezdő szerzőket. És talán éppen a diszkréció miatt változtatta meg a nevet a végén.
– Édesanyád már csak ilyen javíthatatlan optimista marad, amíg csak él – csóválta meg a fejét Almási Károly, aztán sietve hozzátette: – Hála Istennek!
– Mi viszont Mártival arra gyanakodtunk – vette vissza a szót Dóri –, hogy ez a Tibor nemcsak hogy csapodár, de lusta és kényelmes fickó is lehet, merthogy ugyanazzal a verssel óhajt több hódítást is elkövetni.
– Bizony, a fiúk hajlamosak az ilyesmire – bólogatott szorgalmasan a családfő, aztán elkomolyodva így szólt: – Be kell nektek vallanom, hogy nekem is a lelkemen szárad egy ehhez hasonló cselekedet. Amikor ötödik osztályos voltam, szerelmes lettem egy Angéla nevű lányba, és természetesen onnantól kezdve a délutánjaim azzal teltek, hogy tanulás helyett verset faragtam, hogy legyen mivel elbűvölnöm a leányzót. Csakhogy, mire végeztem a rímekkel, már egy Borbála nevű kislányé volt a szívem.
– Ez jellemző rád – jegyezte meg mosolyogva anya. – Úgy látszik, már akkoriban is nehezen alkalmazkodtál a lapzártákhoz és az anyagleadási határidőkhöz.
– Várj csak, szívem, a java még csak most jön! – jajdult fel Károly. – Ugyanis én is pontosan úgy tettem, mint ez a Tibor. Fogtam magam, és a versben szereplő összes nevet kicseréltem Angéláról Borbálára. Sőt, bevallom nektek őszintén, hogy mivel Borbálának egyáltalán nem nyerte el a tetszését az én korszakalkotó művem, hamarosan újabb önhatalmú lektori beavatkozásra került sor. A Borbálákat felváltották a Katinkák.
– Még szerencse, hogy a női nevek többsége A betűre végződik, így nem kellett bajlódnod a rímekkel – mosolyodott el Dóri is.
– De ez még mindig nem a történet vége – emelte föl a mutatóujját a családfő. – A legnagyobb bűnöm még csak ezután következett. Miután sem Angélánál, sem Borbálánál, de még Katinkánál sem sikerült semmiféle sikert elérnem, a költeményt áruba bocsátottam. Az osztálytársam, Balogh Anti ugyanis egy Andrea nevű lánynak csapta a szelet, így hajlandónak mutatkozott rá, hogy megvásárolja a művem összes jogait. Az üzletet a nagyszünetben, a büfé előtt kötöttük meg, és aznap nem volt gondom a tízóraimra, ez a derék Balogh Tóni ugyanis meghívott két pohár iskolatejre és két cukros briósra.
– Na, erről is rád ismerek – nevetett föl a hitvese. – Mindig is hajlamos voltál rá, hogy aprópénzre váltsd a tehetségedet.
– Sajnos a Márti esetében egyáltalán nem ilyen kedélyes véget ért a történet – komorodott el újra Dóri.