Ákos sápadtan meredt maga elé, s némi töprengés után filozofikus megjegyzésre ragadtatta magát:
– Bár még fiatal vagyok, de azt hiszem, akármeddig is élek, soha nem leszek képes megérteni a női nemet. Azt mondod, szeretsz, de nem jössz hozzám feleségül, mert attól félsz, hogy nem tudnál boldoggá tenni engem. Közben pedig épp ezekkel a szavaiddal taszítasz a boldogtalanság sötét szakadékába.
– Már megint ezek a költői túlzások – csóválta a fejét Évi. – Az a te bajod, Ákos, hogy a lelked mélyén valahol egy poéta szunnyad. Márpedig egy költő csak a piros betűs napokat veszi észre a naptárban. Sajnos azonban a naptár már csak olyan, hogy szürke hétköznapokból jóval többet tartalmaz, mint piros betűs ünnepekből… Elképzelted már valaha is, milyenek lennének a mi hétköznapjaink?
– Egyebet sem teszek, mióta csak megismerkedtünk – vetette közbe szemlesütve az Almási fiú.
– Nem arra az időszakra célzok, amikor még egészséges voltam – villant mérgesen a lány szeme. – Ha nem jön közbe a baleset, a legnagyobb örömmel mondtam volna igent neked. Csakhogy megváltoztak a dolgok. Ezért kérem azt, hogy gondolj bele alaposan, milyen életed is lenne mellettem, és aztán…
– Bennem nem változott semmi! – bizonygatta hevesen, újra és újra Ákos, aztán halkan és félszegen így szólt: – Ha esetleg amiatt aggódnál, hát akkor hadd hívjam fel a figyelmedet, hogy örökbe is lehet fogadni gyerekeket, és én kész vagyok arra, hogy…
– Micsoda?! – kiáltott fel Évi, mert most rajta volt a megdöbbenés sora. – Te azt hiszed, hogy én…? Abban a hitben kérted meg a kezem, hogy én nem…? Szent egek! – dadogott zavartan, aztán egy pillanatra a kezébe temette az arcát, majd amikor újra előbújt, a tőle telhető legkomolyabb hangon szólalt meg: – A baleset csak a lábaimat bénította meg. Épp olyan nő vagyok, mint előtte. Képes vagyok rá, hogy gyermekeknek adjak életet.
– Csakugyan? – tátotta el a száját az Almási fiú, aztán boldogan elmosolyodott. – Hát akkor most már végképp nem értem, hogy miért akarsz mindenáron elmarni magad mellől…
Évi most újból elpityeredett. Eddig is tisztában volt vele, hogy mit érez iránta a fiú, de csak most bontakozott ki előtte teljes valóságában, hogy milyen is egy tiszta szívű fiatalember önzetlen és igaz szerelme. Hirtelen úgy feltolultak a lelkében az érzelmek, hogy csak könnyei zsilipjének megnyitásával volt képes átvészelni ezeket a perceket.
Eközben odakinn a konyhában is egyre nőtt a feszültség.
– Lassan már egy fél órája tárgyalnak – jegyezte meg idegesen Hajdú Endre, miközben fel-alá járkált az erre egyébként nem kifejezetten alkalmas konyhában.
– Bőven van mit megbeszélniük – mutatott rá az édesanyja. – Ne felejtsd el, fiam, hogy ez a fiatalember hosszú hetek óta várja, hogy egyáltalán szóba álljon vele Évi. Igazán nem várhatod el, hogy néhány perc alatt elrendezzék a közös dolgaikat.
– Márpedig szerintem is ideje lenne már rájuk nézni – hümmögött a nagyapó. – Hátha segíteni kell nekik valamiben.
– Na hiszen! Képzelem azt a segítséget, vén lókötő! – csattant fel a nagymama. – Lefogadom, hogy maga elsősorban a likőrös üvegnek akar segíteni, hogy mihamarabb kiürüljön! Na, üljön csak meg békében a helyén, aztán kortyolgassa szépen a teáját!
Nagyapó úgy elkeskenyedett, hogy valósággal a bajsza is lekonyult. Régóta áhítozott már egy pohárka likőr után, de hiába, mert a szerettei rendre megtagadták tőle az efféle élvezetet, a gyomorbajára hivatkozva. Az azonban kissé bántotta, hogy a hitvese szerint őt kizárólag ilyesfajta örömök izgatták volna. Mindenkinél jobban szerette az unokáját, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy boldognak lássa ennek a jóravaló fiúnak az oldalán. Amikor másodszor is kiszűrődött az ajtón Évi sírása, a kisöreg nem tudta türtőztetni magát, fölpattant a székről, és a nappali felé vette az irányt.