Soha, még csak véletlenül sem jutott eszembe, hogy regényt írjak életem valamely szakaszáról. Az ilyesfajta regényíráshoz ugyanis két alapvető feltétel szükségeltetik.
Az első, hogy írni tudjon az ember, amivel nem is lett volna különösebb gondom, hiszen – életem első rövid szakaszától eltekintve – soha nem tartoztam az analfabéták táborába.
A második feltétel viszont az, hogy a leendő szerzővel történnie kell valamilyen érdekes, kalandos, esetleg tragikus eseménynek, és ez már sokkal több problémát vetett volna fel személyemet illetően. Velem ugyanis, bár még viszonylag fiatal vagyok, soha semmilyen említésre méltó dolog nem történt, főleg nem olyan, ami a családomnál szélesebb néptömegek érdeklődésére tarthatott volna számot.
Addig a bizonyos szeptemberi napig…
Ez év szeptemberében egyszerre véget értek szürke, eseménytelen hétköznapjaim, és egyre váratlanabb, egyre izgalmasabb dolgok történtek velem. Az események szédítően felgyorsultak, s nemritkán olyan fordulatot vettek, amiknek hatására kezdtem végtelen nagy nosztalgiát érezni előző nyugodt, békés, unalmas életem iránt.
Most, amikor ezeket a sorokat papírra vetem, még csak decembert írunk, és szerencsére már újra hétköznapi figura vagyok. Azonban életem ezen legutóbbi időszakának élményei mindenképpen regénybe kívánkoznak.
Ez utóbbi megállapítás Feri úrtól, a legjobb barátomtól származik. Ő biztatott az írásra.
Most veszem csak észre, jómagam még be sem mutatkoztam. Ahogy a borítón is olvasható, Ozina Géza a nevem. Viszontagságokkal teli korszakom akkor vette kezdetét, amikor valami megmagyarázhatatlan indíttatásból elkövettem azt a hajmeresztő nagyképűséget, hogy szerződést mertem kötni magával a jóságos Atyaúristennel. Ez két okból is furcsának tűnhet azok szemében, akik ismernek: egyrészt egyáltalán nem vagyok üzletember típus, tehát eléggé szokatlan személyemet, mint szerződő felet elképzelni, nem is beszélve a másik szerződő félről, akivel addig a bizonyos szeptemberi napig nem voltam valami közeli viszonyban.
Ez a bizonyos nap a huszonötödik születésnapom volt.
Amikor felébredtem, még szokatlanul jó kedvem volt, s ez meg is maradt az ezt követő mintegy három perc folyamán is. Ekkor azonban az ablakhoz léptem, és felfedeztem, hogy szakad az eső, ami nálam sem tartozik éppen a kedélyjavító időjárási viszonyok körébe. Tovább rontotta a hangulatomat az, amit az álmoskönyvben olvastam, ugyanis álmomban egy hatalmas szülinapi tortát majszoltam, és a nevezett kiadvány szerint ez a legbiztosabb jele annak, hogy megkárosítanak. Nehezen tudtam értékelni ezt a jóslatot, hiszen akkor éppen egy fillér sem volt a zsebemben, de sejtettem, hogy a sors a nap folyamán valahogy érvényt fog szerezni a jövendölésnek.
Kedvetlenül vettem magamra öltözékemet, amit aztán délután két füldugóval kellett kiegészítenem, tekintettel arra, hogy Béluska megkezdte szokásos hegedűóráját. Béluska a házmester fia, ami önmagában még nem adna okot az elkeseredésre, ha történetesen nem az alsó szomszédaimról lenne szó. De sajnos a szóban forgó Szebegyinszky család éppen alattam lakott.
Feri úr többször indítványozta már, hogy ijesszük el valahogy a zenetanárt, valami fertőző betegségre hivatkozva, de fájó szívvel el kellett vetnem az ötletét, hiszen úgyis találnának másik oktatót. A város összes zenepedagógusát mégsem riogathatnánk májgyulladással vagy vérhassal, a végén még letartóztatnának minket rémhírterjesztésért.
Szerencsére az időjárás kezdte méltányolni az én kis jubileumomat. Lassan alábbhagyott, majd teljesen elállt az eső. Úgy gondoltam, itt az ideje elindulni bevásárolni. Már csak azért is, hogy ne kelljen tovább hallgatnom a kifinomultnak éppen nem nevezhető hegedűjátékot. Alig indultam el, már a lépcsőházban kénytelen voltam visszafordulni, egyrészt anyagi, másrészt önvédelmi okokból. Ugyanis otthon hagytam szegény megboldogult nagypapám zsebóráját, amit – pénzem nem lévén – a zálogházban kívántam letétbe helyezni.
Ami pedig az önvédelmet illeti, megláttam Joli nénit, a szomszédomat, amint éppen felfelé igyekezett a lépcsőn.
Joli mama arról volt nevezetes, hogy utoljára jó húsz éve hallottak a szájából tőmondatot, amikor a Balaton közepén segítségért kiáltott. Tudtam, hogy ha beszédbe elegyedek vele, nemcsak a boltok, de még az éjszakai szórakozóhelyek is bezárnak, mire meg tudok szabadulni tőle. Egyébként semmi különösebb bajom nem volt vele, a többi lakóval ellentétben még azért sem nehezteltem rá, mert tyúkokat tartott az erkélyén.
Végül sikerült elindulnom, s útban a zaci felé azon gondolkodtam, hogy vajon arra vonatkozik-e az álmoskönyv előrejelzése, hogy a becsüsök kevesebbre fogják értékelni a zsebórát, mint amennyire én taksáltam. De végül feleslegesnek bizonyult az aggódásom, még valamivel többet is kaptam érte. Első örömömben betértem egy cukrászdába, és rendeltem egy mandulás gesztenyetortát, olyat, amilyet álmomban már megkóstoltam, és reméltem, hogy ébren még jobban fog ízleni. Egyúttal vettem egy üveg unikumot is, így már minden megvolt az esti szülinapi összejövetelhez, ami igencsak szolidnak ígérkezett, mivel egyedül Feri urat vártam vendégségbe.
A kasszánál árgus szemekkel figyeltem a pénztáros kezét, amint a visszajárót számolta ki, de esze ágában sem volt megkárosítani. Közben odakinn ismét eleredt az eső, úgy látszik a felhők csak arra vártak, hogy kimozduljak hazulról. Az esernyőmet természetesen otthon felejtettem, de nem aggódtam különösebben, mert közel volt a buszmegálló, és a busz is éppen jókor jött.
A végállomáson gyanútlanul leszálláshoz készülődtem, amikor egy felháborító incidens következett be.
A sofőrnek nyilván sietős dolga lehetett, esetleg túl lassúnak ítélte a leszállási manőveremet, ugyanis nem várta meg, amíg mindkét lábammal a járdára lépek, hanem a hátsó lábamra rácsukta az ajtót. Ez önmagában még nem lett volna túlzottan fájdalmas és kétségbeejtő helyzet, ha a derék buszvezető nem indítja el a járművet. Legnagyobb sajnálatomra azonban megtette, így kénytelen voltam néhány méteren keresztül a busszal együtt haladva fél lábon ugrálni, miközben az egyik kezemben a tortával, a másikban az unikummal egyensúlyoztam. Éppen kezdtem megrémülni, hogy talán a buszgarázsig kell majd így galoppoznom, és erősen kételkedtem benne, hogy bírni fogom az ötvenes tempót, amikor a sofőr végre észrevett, és a számára legpraktikusabb módon meg is oldotta a helyzetet. Menet közben újra kinyitotta az ajtót, majd a gázra lépett, és elhajtott.
Ezzel a modortalan tettével ráadásul még az előzőnél is kényelmetlenebb helyzetbe hozott, mert a műveletet a környék legnagyobb pocsolyája mellett hajtotta végre, amibe a tehetetlenségemnél fogva kénytelen voltam belehasalni. Amint elterültem a vízben, úgy éreztem magam, mintha én lennék a híres Unikum-plakát főhőse, azzal a különbséggel, hogy ő feltehetőleg nem szorongatott mandulás-iszapos gesztenyetortát a kezében a víz alatt. Még az sem nyújtott kellő elégtételt számomra, hogy néhány járókelőnek láthatóan felejthetetlen élményt okoztam mutatványommal.
Csalódottan bontottam ki a tortás dobozt, és megállapítottam, hogy az iszapréteg nem dobta fel különösebben a cukrászipari remekmű külalakját. Az ízére pedig már gondolni sem mertem. Azzal vigasztaltam magam, hogy álmomban már úgyis jóllaktam belőle.
Az álmoskönyv jóslata tehát bevált, bár én szívesebben vettem volna, ha a zaciban vagy a cukrászdában károsítanak meg valamilyen kevésbé kényelmetlen és feltűnő módszerrel.
Amint csuromvizesen feltápászkodtam, és körbepillantottam a megállóban, letettem arról a szándékomról, hogy megkérdezem a szemtanúkat, nem jegyezte-e meg véletlenül valaki a rendszámot. Tudniillik kivétel nélkül mindegyikük a saját nevetőgörcsével volt elfoglalva.
Úton hazáig, a maradék pénzből sikerült beszereznem néhány kétnapos linzert, az illúzió kedvéért.
Otthon vettem egy forró fürdőt, és átöltöztem, ettől kissé jobb kedvem lett. Meg aztán tudatosan törekedtem is hangulatom feljavítására, nem akartam hagyni, hogy pont ezen a jeles napon heverjen romokban a kedélyállapotom. Arra gondoltam, hogy amikor Feri úr megérkezik, és elmesélem neki landolásom történetét, már én is jót fogok nevetni az egészen, cimborámmal együtt.