Sóspataki indiánok #6

A hat fiú egész jól összebarátkozott a délután folyamán. Gergőék azt remélték, hogy Viharfelhő is visszatér közéjük, pajtásuk azonban nem mutatkozott estig sem.

– Na, minden jót, testvéreim, holnap reggel majd találkozunk – búcsúzkodtak egymástól alkonyattájt az indiánok. Jövendölésük azonban nem vált be, mert a sors úgy hozta, hogy még aznap éjjel összegyűlt az egész dakota törzs, méghozzá hiánytalan létszámban. No de haladjunk szép sorjában:

Az éjszaka közepén arra riadtak fel az Almási fivérek, hogy valaki kaparászik a sátruk oldalán, és indián nevükön szólongatja őket. Amikor elemlámpát gyújtottak, és lehúzták a bejárat cipzárját, Viharfelhő arca bukkant elő a sötétből.

– Ébredjetek, fiúk, öltözzetek gyorsan! – hadarta izgatottan.

– Már felébredtünk, ha nem vetted volna észre. Mi a nyavalya történt? – kérdezte bosszúsan Gergő, mert kicsit kezdett már elege lenni ezekből az éjszakai riadalmakból. Ki gondolta volna, hogy egy indián törzsfőnök munkaköre ilyen strapás? Ha ez így megy tovább, haladéktalanul helyettest fog kinevezni maga mellé, és őt fogja beosztani éjszakai ügyeletre. Őt csak akkor keltsék fel, ha legalábbis a sátor ég!

Aladár következő mondatára viszont nyomban kiment az álom a szeméből, pajtásuk ugyanis így szólt:

– Tudom, hogy ki a tyúktolvaj! És ma lesz az akció, vagyis a szállítás, azonnal indulnunk kell!

– Állj! Lassabban és érthetőbben, ha szabad kérni.

– Szóval, amikor hazaértem, nagypapám elküldött a boltba, és akkor láttam meg a vén Novákot, a kocsma előtti telefonfülkében állt, és nagyon izgatott volt az arca. Odalopóztam a fülke mögé, és jól hallottam, hogy mit beszélt. És egyből tudtam, hogy ő a tyúktolvaj!

– Miért, mit beszélt?

– Olyanokat mondott, hogy „akkor ma éjjel akció” meg hogy „a megbeszélt időben, a szokott helyen” meg hogy „a polgárőrök szenilis vén trottyosok” sőt, még valami pénzről is beszélt, de azt nem értettem, mert akkor jött valaki, és nekem tovább kellett mennem. Gyorsan hazavittem nagyapának a cuccot, és egész este figyeltem Novákot a fáról, de nem csinált semmi gyanúsat. Már majdnem elaludtam a fán, amikor elindult…

– De hiszen akkor téged most keres a nagypapád! – szólt közbe Öcsi, aki figyelmesen követte az elhangzottakat.

– Nem, mert azt hazudtam, hogy veletek fogok aludni, itt a sátorban. Szóval követtem a kocsmáig, ami nem volt könnyű, mert biciklivel ment, és láttam az ablakból, hogy egy nagy kancsó bort rendelt, de nem hiszem, hogy túl sokáig betartana neki, úgyhogy most már…

– Jól van na, már készen is vagyunk – kapta fel a cipőjét Gergő. – Te most menj vissza a kocsmához, mi meg riadóztatjuk a többieket. Tíz perc múlva találkozunk.

– Hogyhogy többieket? – hökkent meg Aladár.

– Majd megtudod! Indulj már! – szólt törzsfőnökhöz méltó szigorral, majd öccsével együtt futásnak eredt, és először is a sátorlakó dakotákat gyűjtötték be, aztán bemásztak Gálék kertjébe, és bekopogtak Ernő ablakán. Öt perc múlva már az utcán rohantak lélekszakadva a kocsma felé, de hiába igyekeztek, Aladár nem volt sehol, és az ivó ablakán bekukucskálva Novák bácsit sem látták egyik asztalnál sem.

– Nem kéne inkább szólni a felnőtteknek? – szepegett Öcsi.

– Nem valami jó ötlet – mondta Vörös Medve. – Mert mi van, ha mégsem igazolódik be Viharfelhő gyanúja? Soha többé nem engednék meg, hogy a sátorban aludjunk, és azt hiszem, nektek sem.

Suhanó Árny egyetértően bólogatott, aztán hirtelen figyelmes lett valamire: – Mit szorongatsz te az inged alatt? – tudakolta öccsétől, mire Kis Hód szégyenlősen előhúzta a tollat, és elmesélte, hol tett rá szert.

– De hiszen ez tyúktoll! – kiáltott fel Gergő döbbenten, s közben csak úgy pörögtek a gondolatai. Hogy is mondta Aladár? „A szokott helyen.” Hát persze! A vén Novák kikerekezik az akadálypályához a zsákmánnyal, elrejti a betonalagútban, és mire esetleg ribillió támadna a faluban, ő már tökéletes alibivel alszik otthon. Az orgazdák pedig, akik feltehetően nem is a faluba valósiak, kényelmesen elmennek a szajréért, aztán bottal üthetik a nyomukat.

Következtetéseit megosztotta társaival is, akiket hirtelen hatalmas izgalom fogott el.

– Azonnal az akadálypályához kell mennünk! – jelentette ki Suhanó Árnyék. – Ha tényleg úgy van minden, ahogy sejtjük, és Viharfelhő egyedül követi a vén Novákot, akkor testvérünk nagy veszélybe kerülhet!

A dakoták tehát, amilyen gyorsan csak tudtak, átvágtak a prérin, hogy mielőbb az akadálypályánál lehessenek. Az utolsó szakasz volt a legnehezebb, mert a fahídhoz közeledve Gergő kikapcsoltatta velük zseblámpáikat, s innen már csak a telihold fényére hagyatkozhattak. De azért így is hamar odaértek azokhoz a fákhoz, amiket Aladár alig néhány órája még oly gondtalanul mászott meg, s elfoglalták leshelyüket.

A várakozás percei sokáig eseménytelenül teltek, s a fiúk már-már kezdték azt hinni, talán mégis rossz nyomon jártak, amikor egy kerékpár lámpájának imbolygó fénye tűnt fel a távolban. A pislákoló fény minden kétséget kizáróan feléjük közeledett, s néhány perc múlva már tisztán ki lehetett venni a bicikliző alak kontúrjait.

– Igazad volt, Suhanó Árny – szólt elismerően Fehér Bölény –, ez Novák bácsi. Elkapjuk?

– Nem, azzal még ráérünk, meg kell várnunk az orgazdát – súgta vissza Gergő, aztán hátraszólt a többieknek, nehogy egy pisszenéssel is elárulják magukat.

A tyúktolvaj egy nagy zsákot emelt le a csomagtartóról, és pontosan oda rejtette, ahová várni lehetett. Aztán visszaült a biciklire, és imbolyogva elkerekezett a fahíd felé.

– Gömbvillám, Kis Hód! – szólította harcosait a törzsfőnök. – Ti most visszamentek a faluba, fellármázzátok a seriffet és a polgárőröket, és idevezetitek őket… Várjatok, majd csak akkor induljatok, ha a vén Novák átment a hídon.

A dakoták tehát négyen maradtak a leshelyen, s most már idegőrlő feszültségben telt a várakozás minden perce. Jó fél óra elteltével egy alacsony fickót pillantottak meg a töltésen botorkálva, s már éppen azt számítgatták, hol lenne a legcélszerűbb rajtaütni, amikor felismerték az illetőt.

– Viharfelhő! Te hogy kerülsz ide?

– Egész éjjel Novák után loholtam, de éppen itt, a fahíd előtt elvesztettem szem elől – magyarázta lihegve.

– Nem csoda, hiszen pont ott fordult le az útról – tájékoztatta Üvöltő Farkas, és tovább is mesélt volna, de Vörös Medve belefojtotta a szót: – Bújjunk el, fiúk, ott jönnek!

És valóban, a töltésen, a vasúti szemafor irányából egy autó közeledett feléjük. A dakoták visszahasaltak leshelyükre, Aladár kivételével, aki fölkapaszkodott egy fára.

– A bátor indián – sziszegte gúnyosan Fehér Bölény, de aztán elhallgatott, mert a kocsi nem messze tőlük megállt, és két jól megtermett alak ugrott ki belőle. Körülkémleltek, aztán egyenesen a betonalagúthoz futottak, előhalászták a zsákot, majd visszaindultak az autóhoz, amikor a legnagyobb megdöbbenésükre egy gyereket pillantottak meg a töltésen:

– Jó estét! – köszönt rájuk Suhanó Árnyék. – Bácsi, kérem, nem tudnának nekünk csalit kölcsönadni?

– Abban a nagy zsákban nem akadna nekünk néhány kukac? – állt Gergő mellé Fehér Bölény is az övéi társaságában.

Persze a fiúk nem véletlenül voltak ilyen vakmerően pimaszak, ugyanis ekkor egy másik autó érkezett meg nagy sebességgel a fahídhoz, majd hatalmasat fékezett, és ráfordult a töltésre. A két haramia egyszerre döntött a menekülés mellett, és csapot-papot hátrahagyva villámgyorsan bevágódtak a kocsijukba. Vadul felbőgött a motor, s a jármű kipörgő kerekekkel fordult meg a híddal ellenkező irányba.

– A francba, meglépnek! – kiáltott fel Vörös Medve, ekkor azonban váratlan dolog történt. Az egyik fáról hirtelen egy sötét kis alak ugrott az autó elé. A sofőr félrerántotta a kormányt, de így sem tudta elkerülni az ütközést. A gyönge gyerektest ijesztő csattanás kíséretében levágódott a jármű oldaláról, és elterült a földön, a kocsi pedig egyenesen a fának rohant, és végleg megadta magát. Néhány pillanattal később értek oda a polgárőrök, de a bűnözőkkel már nem volt nehéz dolguk. Semmiféle ellenállást nem tanúsítottak. Döbbent arccal álltak egy mozdulatlan gyerektest mellett.

A hajnal már a kórházban találta a dakota törzset. Szótlanul ültek a folyosón szüleik, nagyszüleik társaságában, s a létszám egyre csak gyarapodott, mert gyorsan híre ment a faluban, hogy vért kell adni Aladár műtétjéhez. Amikor egy fehér köpenyes férfi kilépett az orvosi szobából, a gyerekek eléálltak, és kijelentették, hogy ők is vért akarnak adni. Az orvos megsimogatta a fejüket, és megjegyezte, hogy a kis beteg biztosan hamar fel fog gyógyulni, ha ilyen sok barátja várja, hogy újra együtt lehessenek.

– Mi nem a barátai vagyunk – javította ki Huszárik Feri, s különös fény gyúlt ki a szemében, amikor kipirult arccal hozzátette: – Ő a testvérünk.

VÉGE