A domború kitüremkedés gazdája nem hagyott kétséget afelől, hogy a szíveslátás jellemének erős oldalához tartozik:
– Á, bizonyára maga lesz a lakótársam! Szeretettel üdvözlöm! Kerüljön beljebb! – nyújtotta felém elképesztő hosszúságú jobb kezét. – Ne vegye udvariatlanságnak, hogy nem állok fel, de amint látja, ülve is meglehetősen kényelmetlen számomra ez a hajlék. Egyébként én vagyok az expedíció ornitológusa, Feye van der Uth.
Stimmelt. Tényleg volt feje, és valóban rút volt. Illetve talán nem is a „rút” szó az, amelyikkel ezt a fejet a legplasztikusabban le lehetne festeni. Először is, a férfi magasságához képest aránytalanul kicsi volt, de ez még talán nem is lett volna baj, hiszen egy ornitológus esetében a madárfej még akár a szakmájához való hűséges ragaszkodás szimbóluma is lehet.
Az ördög tulajdonképpen ezúttal is a részletekben lakozott. Márpedig a részleteket tekintve a holland madarász feje olyan volt, mintha mókás kedvű rendőrségi fantomképrajzolók állították volna össze, ötletszerűen válogatva az orrok, szemek és fülek készletéből, s rendező elvként mindössze az a szempont lebegett volna a szemük előtt, hogy az említett részletek még csak véletlenül se alkothassanak egymással harmonikus egységet. Egy jókora harkályorrhoz két apró szem párosult, oldalt viszont két hatalmas, elálló fül járult hozzá a disszonáns összképhez. S ha netán valaki még ennyi különlegességgel sem tudott volna betelni, a látványt a fej aljához kapcsolódva egy irdatlan hosszúságú nyak tetézte. Az embernek az volt a benyomása, hogy az a képzeletbeli nyújtóbrigád, amely van der Uth végleges testmagasságának kialakításával volt megbízva, egy ideig félvállról vette a munkát, s csak a nyakhoz érve döbbent rá, hogy a tervezett kétszáztizenöt centiméter eléréséhez bizony rá kell tenni néhány lapáttal.
Persze azért ügyeltem, hogy viszolygásom ne üljön ki az arcomra, amikor viszonoztam a köszönését:
– Üdvözlöm. Én volnék az expedíció entomológusa. A nevem Lesbie L. Lowkupec – ráztam meg a kezét, s közben sajnos észrevettem a szemében azt a különös csillogást, amelyet a nap folyamán már volt alkalmam más útitársaimnál is konstatálni.
– Nofene! Hát mégis igaz lenne, hogy egy valódi távol-keleti veterán, egy igazi háborús hős is tagja az expedíciónknak?
– Honnan veszi ezt? – érdeklődtem rosszat sejtve.
– Csiripelték a verebek – válaszolta sejtelmesen bazsalyogva, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez a fajta mimika jót tett az arcvonásainak.
– Biztosan egy névrokonomról van szó – próbáltam elbagatellizálni a dolgot, de van der Uth nem tágított:
– Ne nézzen madárnak, Mr. Lowkupec! Még hogy névrokon?! Hisz ez a név olyan ritka, mint a fehér holló!
Most aztán végképp betelt a pohár. A rusnya madarász fölcsipegette idegi tűrőképességem utolsó morzsáit is. Éreztem, ahogy lüktet a halántékom, s jól tudtam, hogy ha nem vezetem le mihamarabb az út során felgyülemlett feszültségemet, bármelyik percben megpattanhat egy ér az agyamban. Így aztán minden haragomat hálótársamra zúdítva vad ordítozásban törtem ki:
– Mit foglalkozik annyit a nevemmel?! Törődjön a sajátjával, azon is van elég szépítenivaló! És ne hasonlítgasson engem mindenféle fantomalakokhoz, ha megkérhetem!
Feye van der Uth erre behúzta hattyúnyakát, némi pihenőt engedélyezve ezáltal a pattanásig feszülő sátorlapnak.
– A fene se gondolta, hogy a saját neve miatt így elfutja a pulykaméreg – vonogatta a vállát sértődötten. – Bánja a kánya, hogy ki maga, fütyülök rá, én aztán nem fürjkészem a titkait! Elvégre minden kakas úr a maga szemétdombján!
Nem állítom, hogy eme utolsó példázata maradéktalanul helyreállította az iránta tanúsított amúgy is mérsékelt rokonszenvemet, azt mindenesetre éreztem, hogy egy kissé elvetettem a sulykot, így hát lehuppantam a tábori ágyamra, hogy egy gyors önszuggesztiós gyakorlattal nyugalmat erőltessek magamra. Ezt a technikát egy kiváló keleti mestertől, Csicsija Csihadtól tanultam még a háború alatt, és a későbbiekben, a civil életben is nagy hasznát vettem, amikor például az angol társadalombiztosítási szervek némely megátalkodott hivatalnokával támadt nézeteltérésem.
Amikor pár perc múltán kinyitottam a szemem, úgy vettem észre, hogy a holland ornitológus is megenyhült már, ő azonban ehhez egy egészen szokványos eljárást vett igénybe: a spirituszfőzőjén egy apró bádogedényben valami ennivalót kotyvasztott.
– Mit főz, Mr. van der Uth? – érdeklődtem a tőlem telhető legbarátságosabb hanghordozással, amire ő hasonló nyájassággal válaszolt:
– Oh, nem főzök, csak megmelegítem ezt a magammal hozott kis madárlátta eledelt. Még reggel ütöttem össze a szállodában, mert elaludtam, és lekéstem a reggelit. Egy kis madártej. Megkínálhatom, Mr. Lowkupec?
– Igazán kedves, kolléga, de ahogy elnézem, ez az adag még magának is kevés lesz.
– Ó, épp ellenkezőleg, még sok is. Tudja, én annyit eszem, mint egy madár. Igazán szívesen megosztom magával az adagomat.
Engedtem az unszolásnak, nehogy az a mintegy hét és fél kortynyi madártej újabb surlódásra adjon okot közöttünk. Mindazonáltal el kellett ismernem, az étek mennyisége fordítottan aránylott a minőségéhez.
– Őszintén bevallom, sokkal rosszabbra számítottam – hízelegtem neki. – Ön remekül főz, Mr. van der Ruth. Képzelem, mennyire díjazza ezt otthon a kedves felesége.
– Nem vagyok nős. Szabad vagyok, mint a madár – jelentette ki, s nem lehetett tudni, vajon a dicséretemre olyan büszke, vagy a családi állapotára.
Mindenesetre elég nagy meggondolatlanság volt a részemről, hogy szóba hoztam a témát, mert utána bő fél órán keresztül hallgathattam kollégám fellengzős történeteit a gyengébbik nem körében aratott sikereiről. Az ilyesmit még egy magamfajta jóképű fickótól sem veszem szívesen, nemhogy egy olyan illetőtől, aki akkor sem érhetne el dobogós helyezést férfiszépségversenyen, ha csupán egymaga volna az indulók között. Szerencsére nem sokkal később Miapanasz Ragtapasz (és a zsebében kuporgó palotapincsi) dugta be a fejét a sátornyíláson, és közölte, hogy az expedíció vezetője gyűlést hívott össze.