Levél Apámnak

Ma lennél nyolcvanegy éves. Nem felejtettük ám el. Gyújtottunk egy gyertyát az emlékedre. És aztán megbeszéltük, mennyire hihetetlen, hogy lassan már öt éve nem vagy közöttünk. És végül Kislaca így szólt: örökké a szívünkben élsz.

Érted, Apu? Hát persze, hogy érted. Egyes szám második személyben fogalmazott. Mintha hozzád szólna, nem is hozzánk. Igaz, milyen nagy dolog?

Kislaca egyébként tavaly is jelesre vizsgázott ezen a napon. Nagyban folyt egy szokásos laza, családias, felhőtlen hangulatú összejövetel a kertben („A” Kertben), és a buli egyik csöndesebb pontján megjegyeztem, hogy nevezetes nap ám a mai. És a legkisebb unokád szinte azonnal rávágta:
– Ma lenne nyolcvan éves Papa.

Még véletlenül sem a nagy francia forradalmat mondta. Miért is mondta volna azt?

De elárulok valami mást is, Apu. Nemrég kiraktam a fényképedet az íróasztalom fölé. Na? Ez milyen már? Nem tudom, van-e ott ironikus nevetés, ahol most vagy, de ha igen, hát akkor most biztosan nagyon ironikusan kacagsz. Ugye? Szabolcs meg a családi fotográfiák. Hát ez tényleg kész röhej.

De tudod, mit? Működik. Teljesen komolyan mondom! Amikor ellustulnék egy-egy novella megírása közben, vagy esetleg elveszteném a hitemet, a kedvemet, a motivációmat, akkor elég csak Rád pillantanom, és valahogy mindig olyan tekintettel nézel vissza, hogy azonnal kötelességtudó üzemmódba kapcsolom magam, és írok tovább szorgosan.

Nem tudom, ezt hogy csinálod. Hiszen nem vagyok én hülye, kérlekalássan, tisztában vagyok vele, hogy egy fotográfia csupán egyetlen egy pillanatot örökít meg az életből, és abban a pillanatban létezhetetlen annyiféleképpen tekinteni a világra, meg főleg rám, ahogy azt Te teszed. De valahogy meg bírod csinálni. Mindig úgy tudsz rám nézni arról az egyszerű kis fekete-fehér(!) fényképről, ahogy éppen szükséges abban a pillanatban.

Rendben, ne vegyük ennyire szentimentálisra a figurát, Apu, így hát azt kérdezném kajánul: na, milyen érzés a polcomon Rejtő Jenő, P. G. Wodehouse és Ülő Bika törzsfőnök társaságába kerülni? És ne szabadkozz, mert ezek az urak csöppet sem segítettek nekem az utóbbi időben annyit, még összesen sem, mint Te.

Tudod, én úgy, de úgy szerettem volna még akkor befutni, amikor élsz! Hogy az én Apukám elmondhassa, a fia egy híres író, akit sokan szeretnek, sokan olvasnak!

Hát… nem sikerült. És a legnagyobb baj, hogy úgy érzem, nem biztos, hogy mindent megtettem ezért. De máris hazudtam, mert sajnos van még egy ennél is nagyobb baj, ugyanis most már hiába akarok mindent megtenni, nagyon félek tőle, hogy ez már Anyu életében sem fog bekövetkezni.

Igen, örülök, hogy kérdezed, ez egyre inkább frusztrál engem. Van úgy, hogy emiatt annyira magam alá kerülök, hogy amikor teljesen elborít a kétségbeesés és a kilátástalanság, akkor baromságokat írok és csinálok, és ilyen esetekben még a fényképedet is befordítom a polcon, csak hogy ne kelljen látnom a tekintetedet. Mert már abban a pillanatban is szégyellném magam előtted.

Szóval, nem egyszerű az élet itt, a Föld nevű bolygón, de hát ezt Neked nem kell különösebben magyaráznom. Szerintem inkább maradjon meg az az emlékezetedben, ahogy az első könyvemet dedikálom, vagy az a pár sor, amit annak idején csak Neked írtam abba a tiszteletpéldányba. Mert hát ki más kaphatott volna tiszteletpéldányt, ha nem az Apukám és az Anyukám, akiknek mindent köszönhetek?

És ez a tisztelet és hála azóta sem múlt el, és nem is fog soha.

Nagyon szeretlek, Édesapám, és szeretni foglak, amíg élek.