Feye van der Uthot ugyanúgy az ágyán ülve találtam, mint néhány órával korábban. Megnyugtattam, hogy most már akár le is fekhet, nem kell tovább kinyomva tartania a fejével a ponyvát, hiszen íme, már visszataláltam a sátrunkba, és reggelig nem is fogom azt elhagyni. Azt felelte, még át akar nézni egy-két jegyzetet lefekvés előtt, meg aztán ő amúgy is afféle éjszakai bagoly. Kedélyesen felszólítottam, hogy a huhogást, amennyiben lehetséges, mellőzze az ornitológiai jegyzetek lapozgatása közben, aztán magamra húztam a hálózsákom cipzárját, és szinte azonnal el is aludtam.
Az éjszakai programomat illetően azonban egyáltalán nem vált be az előrejelzésem. Hamarabb elhagytam a sátrat, mint gondoltam volna. Az éjszaka közepén ugyanis velőtrázó sikoltozásra riadtam fel, és természetesen azonnal utána szándékoztam járni a nyugtalanító hang forrásának.
Amint kiléptem a szabad levegőre, a holdfényes éjszakában a következő látvány tárult a szemem elé: tőlem mintegy ötven méterre Ihajla Csuhajlova állt kővé dermedve egy sátor előtt, és bántóan magas fejhangon vonyított, akár egy kimiskárolt sakál. Odarohantam hozzá, amilyen gyorsan csak bírtam, és szinte minden sátorból csatlakozott hozzám valaki. Öten-hatan szinte egyszerre érkeztünk a helyszínre, a termetes néprajzkutató mégis engem részeltetett abban a megtiszteltetésben, hogy a karjaimba omlott, ezáltal nem csekély testsúlyának jelentékeny hányadát a saját vaskos lábairól az én bal vállamra helyezve át. De ez a testvériesnek egyáltalán nem nevezhető közteherviselés sem hozta olyan állapotba, hogy képes legyen megszólalni. Kommunikációja abban különbözött egy partra vetett halétól, hogy a néma tátogáson túlmenően rémült arccal mutogatott a sátor bejáratára.
Kutatomuki elszántan belépett a sátorba, de az ő közbenjárása sem vitte előre a rejtély megoldását. Amikor kijött, szakasztott úgy viselkedett, mint az orosz etnográfusnő: riadt arccal tátogott hosszú másodperceken keresztül.
Már-már attól lehetett tartani, hogy a görög állatorvost kell felébreszteni, hogy magyarázatát adja a titokzatos hal-kórnak, amikor a japán vallástörténésznek hirtelen visszatért a hangja, s attól a pillanattól fogva eszelős tekintettel szaladgált fel-alá a hóban, édes anyanyelvén rikoltozva:
– Egekura! Kanimukiba szuraszike! Egekura! Aszive kihasada! Odabe hevera teteme!
– Mit mond? Fordítsa már, Jacques, az istenért! – fohászkodtunk Möszjő Citokceau-hoz vagy öten.
– Magam sem értem pontosan… – simogatta szakállát a nyelvész, miközben megpróbált minden idegszálával a folyamatosan kiabáló japán szavaira koncentrálni –, mintha azt mondaná, hogy hullát látott… igen, határozottan azt kiabálja, hogy egy megkéselt férfi… igen, egy szíven szúrt illető fekszik bent…
– De kicsoda, az ég szerelmére?!
– Kowaka wicso zoszaki! – jajongta Kutatomuki.
– Azt mondja, a geológus kolléga az – tolmácsolta Jacques.
– Atyaúristen! Klausz! Ne tedd ezt velem, öregem! – jajdult fel fájdalmasan Jack Pot. – Tegnapelőttről lógsz tizenöt fontommal! – tette hozzá részvéttől remegő hangon, miközben behatolt a sátornyíláson.
Amikor néhány másodperc múlva előbukkant, már nyoma sem volt rajta felindultságnak. Maga volt a megtestesült angol hidegvér, amikor bejelentette:
– Nos, bár a sportok közül a műkorcsolyához értek a legkevésbé, de azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy ami odabent van, az egy leszúrt Rittberger. Én ugyan nem nyúltam hozzá, nehogy elmaszatoljam a nyomokat, de ahogy elnéztem, annak az esélye, hogy még életben van, konvergál a nullához. Hogy még érthetőbben fejezzem ki magam: a feltámadás eshetőségét is figyelembe véve tízmilliárd az egyhez, hogy kollégánk valaha is rendezni tudja irányomban fennálló kártyaadósságát.
Ekkorra már Phil O’Dendronban is győzött a kíváncsiság a félelem fölött, és ő is rövid szemlét tartott odabenn, amely után tárgyilagosan kijelentette:
– Úgy van, ahogy Mr. Black Jack mondta. Mr. Duplalutzot leszúrták. Akarom mondani egy furcsa bökő áll ki a mellkasából, a szíve tájékánál. Mármint a geológus kollégának.
Eme mondatok hallatán Zoran Gutanovics is bement a sátorba, hogy néhány pillanat múlva megrendült arccal térjen vissza közénk. Sokáig keresgélte a szavakat, mire képes volt megszólalni:
– Ne várd a májust, hiszen közelít a tél – mondta patetikus hangon, majd levette nyúlszőrkucsmáját, és imádkozni kezdett.
Megsepissen, a dán művészettörténész folytatta a sátorlátogatók sorát. Ő még annyit sem szólt, mint a jugoszláv antropológus, amikor kijött. Némán, jelentőségteljes arccal elhúzta a mutatóujját a torka előtt, aztán lehajtott fejjel elindult a hóban.
A rám olyannyira jellemző határozottság és kiváló helyzetfelismerés birtokában habozás nélkül cselekedtem. A másodperc tört része alatt körvonalazódtak agyamban a tennivalók. Csuhajlovát Jack barátom gondjaira bíztam, Zoran Gutanovicsot elküldtem, hogy azonnal riassza az állatorvost, a rendőrt és a hegyi vezetőt, majd bátran behatoltam a sátorba.
Az egyik tábori ágyon a spanyol hidrológus aludt, részegen hortyogva, a másikon Rittberger hevert, és valóban egy késre emlékeztető tárgy állt ki a mellkasából. Rögtön láttam, hogy Miapanasz Ragtapasz itt már nem segíthet, de mégsem volt hiábavaló az az intézkedésem, hogy őt is a helyszínre kérettem, mert amikor többen kíváncsiskodva betódultak mögöttem a sátorba, Kukkole Menjeninnen kisasszony a látvány hatására nyomban elájult. A görög állatorvos épp az ő élesztgetésén fáradozott, amikor a hatóság képviselője megérkezett.
– Engem föl ezért ébreszteni? Nem is van semmi baja lady-nek. Meg sem van gyilkolászva. Ki tréfálja engem? Figyelmeztetek, hogy hatóság vezetése félre vonja után magának bírság!
– Ő csak elájult, amikor… – fogott magyarázkodásba Zoran Gutanovics, de Hayba kapitány letorkolta:
– Aki elájulik, az nem képezi tárgyát of bűncselekmény, mert Krepál területén ez nem van megtiltva! Ezért emiatta nem kell engem felkelteni éjszaka fekvős közepén!
– Kellős közepén – javította ki Citokceau, de a nyelvi korrepetálás egy csöppet sem hatott csillapítólag a rendőr idegállapotára:
– Én is azt éppen mondani szintén pontosan! Kelek fel az éjszaka közepén miatta a viccelésnek, mert senki nem van összegyilkolva! Ez botrány!
Tudóstársaim ekkor végre szétnyitották sorfalukat a felbőszült közeg előtt, hogy tapintatosan feltárhassák előtte azt a tényt, amiért a helyszínre citáltuk. Mit mondjak, látványos változások mentek végbe a kapitány arcán, miközben óvatosan Rittberger hullája mellé lépett:
– Istenes jóság! Ez nem lélegez!
A görög állatorvos megerősítette a diagnózist, tájékoztatásképpen hozzátéve, hogy ez a halálnak egy jellegzetes kísérő tünete.
– Senki nem mozdulni! – rikoltotta el magát az expedíció rendőre, majd hosszabb szünetet tartott, ami arról árulkodott, hogy egyelőre fogalma sincs a következő lépésről. Nekem mindenesetre nem volt szándékomban kivárni, amíg eszébe jut a rendőrakadémia tananyagának a gyilkossági helyszín biztosítását taglaló része, inkább felmentést kértem a mozdulatlanság alól, hogy a sátrába vihessem a finn lányt, mielőtt felfázna. Hayba kapitány nagyvonalúan engedélyezte ezt, gondolom, hogy addig is időt nyerjen. Én viszont abban a vonatkozásban szerettem volna időt nyerni, hogy egy speciális, gyöngéd, de beható ápolásban részesíthessem a tejfelszőke szépséget, amíg a lakótársát, Csuhajlovát faggatják a helyszínelés során.
Nos, a tervemnek az volt a gyenge pontja, hogy rosszul ismertem a sátorbeosztást, és ez csakhamar tudatosult is bennem. Alig egy perce helyeztem le az ágyára a pihegő Kukkolét, amikor egy jól ismert, rideg hang szólalt meg a hátam mögött:
– Hát magát mi szél hozta ide?
Zima Frigorjeva, a meteorológus bontakozott ki hálózsákjából a szomszédos priccsen, és zordon tekintettel méregetett.
– Izé… Menjeninnen kisasszony rosszul lett, amikor…
– Ne ködösítsen, Lowkupec! – morogta, miközben feltápászkodott.
– Kissé meg akartam lazítani a ruházatát, hogy levegőt kapjon, ugyanis…
– Csapná a szelet a kislánynak, mi? – kérdezte vitriolos gúnnyal a sátor bejáratához lépve. – De mint tudjuk, aki szelet vet, vihart arat! Na, majd én kifogom a szelet a maga vitorlájából!
– De értse meg, kérem…
– Na, tűnjön el, de mint a villám! – húzta fel a bejárat cipzárját. – Viszlát, Lowkupec! Köd előtte, köd utána!
Kénytelen voltam visszavonulót fújni, mert ez az ádáz férfigyűlölő, ez az eleven jégszekrény még csak arra sem adott módot, hogy néhány szóval beszámolhassak neki az előzményekről. Mindig is bizonyos fajta antipátiával viseltettem a meteorológusok iránt, de úgy éreztem, Frigorjevának minden eszközt szándékában áll felhasználni, amellyel a szimpla ellenszenvemet vad gyűlöletté változtathatja.