Ezen időszak alatt sajnálkoztam a legkevésbé azon körülmény felett, hogy dühöngő erejűvé fokozódott a szél, és az egyre nagyobb méreteket öltő hóvihar lehetetlenné tette az egymással való csevegést. Az időjárási viszontagságokat kihasználva egyre előrébb araszoltam a sorban, így jó másfél óra múlva, amikor gyönyörűen kitisztult az ég, már egy figyelemre méltóan szépséges arcú hölgy oldalán találtam magam. Úgy éreztem, nagyon rám fért már ez a fajta környezetváltozás, mivel a gyengébbik nem társaságát immár harminchatodik órája voltam kénytelen nélkülözni.
Elhatároztam, hogy udvarlással fogom tölteni az út hátralévő részét, és az eme művelet beindításához szükséges szellemes mondaton törtem a fejem, amellyel kellemes benyomást tehetnék bájos útitársnőmre, s egyúttal ízelítőt adhatnék számára megnyerően eredeti személyiségem varázsából. Természetesen nem kellett sokáig töprengenem, hogy a megfelelő szavak eszembe jussanak:
– Szép időnk van.
– Azt majd én mondom meg, hogy milyen időnk van! – torkolt le azonnal a hűvös szépség, majd magyarázat- és bemutatkozásképpen hozzátette: – Zima Frigorjeva, meteorológus, Kijevből.
– Örvendek. Lesbie L. Lowkupec, entomológus. Csak azért bátorkodtam megjegyzést tenni az időjárásra, hogy így…
– Tudom én, honnan fúj a szél! Ismerem a dörgést! – harsogta a létező legmélyebb alt hangon, amelyet valaha hallottam, s közben olyan megsemmisítő pillantást vetett rám, hogy azt bizonyára a legőszintébb elismeréssel emlegették volna azok a feministák, akik néhány évtizeddel később a metoo-mozgalmat csúcsra járatták.
Nem forszíroztam tovább az ismerkedést, de erre nem is lett volna módom, ekkor ugyanis egy egyenruhás fickót pillantottam meg magam előtt az úton, aki piros tárcsával a kezében integetett, félreérthetetlenül jelezve azon óhaját, hogy álljak meg előtte. Megtettem ugyan, de éreztem, hogy lassan kezd az agyamra menni ez az egész átkozott expedíció.
– Jó napot a kívánok! – tisztelgett, majd épp olyan hibás angolsággal folytatta, ahogyan köszönt: – Vagyok a nevem Hayba kapitány, Police of Krepál. Én biztosítani expedíció of Himalája.
– Végtelenül örvendek – hazudtam. – Segíthetek valamiben?
– Én nem szükségelem segítség, én egyedül foganatosítani számodra intézkedés magamtól neked – utasított vissza morcosan. – Kérek tőled papírok számomra. Kontroll of közúti.
– Mi van? – érdeklődtem egyre kevésbé nyájas hangulatban.
– Közúti őrzés of ellen. Ide adjad nekem papírok tőled.
– Sajnálom, de eme derék igásállatra nincs jogosítványom, és a forgalmi engedélyének hollétéről sincs halvány fogalmam sem – próbáltam kedélyesre venni a figurát, miközben az útiokmányaim után kotorásztam, de a bősz közeg arca nem tanúskodott valami túláradó humorérzékről:
– Nem viccelni, mert én akkor megnézni neked háromszög jelző elakadás, plusz mentődoboz és hólánc of jak – lapozgatta morcosan az útlevelemet, majd előállt a farbával: – Te Mr. Lesbie L. Lowkupec előzni folytatólagosan Kart-hágón, ami tiltó tábla miatt nem van megengedélyezve. Rá való tekintettel arra, mivel te lenni ügynök of Secret Service, én büntetlek csupán meg 150 rúpia.
– Hát ez hallatlan!
– Ha ezt nem hallani benned jól, én mond mindjárt ordítva.
– Nem úgy értettem! Jól hallom! Épp azért mondom, hogy ez azért mégiscsak sok!
– Te képezed intézkedés tárgyának akadály? Tagadod meg működés of együtt? Vigyázzál óvatosan, Miszter! Én itt képviselni Republic of Krepál! Akarod húzni kifele gyufa?
Nem akartam tovább húzni kifele gyufa, meg az időt sem, úgyhogy leszurkoltam neki a kért százötven rúpiát, mindenesetre nem mulasztottam el tudatosítani benne, mennyire méltánytalannak találom az eljárását.
– További kellemest, továbbá utazást! – vigyorgott tisztelegve, miközben másik kezével jókorát csapott a jakom farára. – Nem beszélni annyit, Miszter, inkább menjed tovább, ne feltartsad sor! Ahogy mondja az arabok: ne ugass, kutya, a karaván halad. Aztán te vigyázni figyelmesen Kart-hágón, mert a csúszás miatt kifolyólag áll fenn veszély of baleset. Minden jót beléd!
– Beléd is – morogtam bosszúsan, majd félhangosan visszaszóltam: – Alkalomadtán majd intézkedjék, hogy hintsék fel sóval ezt a csúszós Kart-hágót, ez Afrikában egyszer már bevált!
Ezek után már végképp olyan hangulatba kerültem, hogy a legkevésbé sem lett volna kedvem bármiféle csevegéshez. Szerencsére legújabb útitársam az alatt a másfél óra alatt, míg egymás mellett bandukoltunk, egyetlen árva szóval sem forszírozta a párbeszédet. (A nevét is csak később tudtam meg, ő volt a dán művészettörténész, Megsepissen.)
Később annyira összeszűkült a Kart-hágó ösvénye, hogy már csak libasorban tudtunk haladni rajta, s ez még kényelmetlenebbé és egyhangúbbá tette az utazásunkat. Mégsem lehetett okom panaszra emiatt. Valamivel könnyebben viseltem az út viszontagságait, mint tudóstársaim, mert egy kiváló mester, Pang Teng Leng annak idején megtanított arra, miféle módszerekkel lehet, teszem azt, a jakháton ringatózás unalmas óráit átvészelni.
Elgondolkodtam például azon, mi lenne, ha szembejönne egy másik karaván, s mire eltelt az a két-három órácska, míg ezen a közlekedési problémán tűnődtem, már meg is érkeztünk egy viszonylag szélvédett völgybe, amely alkalmasnak látszott arra, hogy első éjszakai táborhelyünkül szolgáljon.