A művezető aztán visszafordult Ákos felé, és őszinte kíváncsisággal kérdezte:
– Gondolja, doktor úr, hogy valamiféle lelki eredetű oka is lehet, hogy Janó bácsi mintha nem egészen érezné jól magát? Azt persze megértem, hogy ebben a korban és ilyen komoly műtét után az ember kedélyállapota nem lehet olyan, mint egy makkegészséges és fiatal emberé, de én azért érzek valamit a háttérben, bár igazából nem is tudnám megmagyarázni, hogy mit. Csak annyit látok, hogy mintha megtört volna a fény a tanár úr szemében, és azért arra még ennyi év távolából is emlékszem, hogy annak idején ilyesmi egyáltalán nem volt jellemző rá, semmilyen helyzetben.
Átmenetileg csönd telepedett a nappalira, aztán Ákos nagyot sóhajtva belekezdett a mondandójába:
– Nézze, Ligeti úr, mindazok alapján, amiket most hallottam, meg amit már korábban is mesélt nekem a kisfiam, én azt gondolom, hogy Janó bácsinak egyszerűen a hivatása hiányzik. Pontosabban a hivatása gyakorlásának lehetősége. Tudja, a tanári hivatás nem feltétlenül olyan, mint egyéb szakmák, már ami a lezárást, a nyugállományba vonulást illeti. Mert például azt nagyon is el tudom képzelni, hogy egy kazánkovács, egy vájár, vagy például egy martinász, aki egész életében az acélkohók elviselhetetlen hőségében tevékenykedett, kifejezetten örül, amikor hosszú évtizedek után végre nyugdíjba mehet. De egy tanárra ez nem feltétlenül igaz. És remélem, érti, hogy ezzel még véletlenül sem szeretném a fizikai munkát végzőket leszólni.
– Persze, hogy értem – bólogatott a művezető. – Gondolja, doktor úr, hogy Janó bácsinak egyszerűen csak a tanítás hiányzik?
– Pedagógusok esetében gyakran előfordul az ilyesmi – felelte Ákos. – Amikor egy tanár váratlanul szembesül azzal, hogy nyugdíjba kell mennie, sokszor az első reakciója a „miért én?” kérdése, és ezt a történést igazságtalanságként éli meg. Nem ritkán az önértékelése is megrendül, feleslegesnek érzi magát, elbizonytalanodik.
– Nahát! – csóválta a fejét a művezető. – Ilyesmi a tanárokkal kapcsolatban még soha nem jutott eszembe.
– Nemrég olvastam egy tanulmányt – folytatta Almási doktor –, amely szerint a pedagógusok gyakran még egy nyaralást is gondosabban, tudatosabban terveznek meg, mint a nyugdíjba vonulásukat.
– Ráadásul Janó bácsi az a fajta pedagógus volt – vette át a szót Julika –, aki még nyugdíjból is visszajárt a szeretett iskolájába mindenféle előadásokat tartani, így hát számára most jött el a búcsú pillanata azáltal, hogy leesett a lábáról. A mi kisfiunkat ugyan nem tanította, de így is sokat hallottunk róla azelőtt, mert majdhogynem legendás alakja lett az iskolának, azt lehet mondani. És mostanában is sokat hallunk róla, amióta ezt a makettszakkört működteti.
– Azt hiszem, kezd összeállni a kép a fejemben – jelentette ki Ligeti Péter elgondolkodva, aztán, szinte csak magának, végigsorolta az eseményeket: – Tehát a tanár úr már évekkel ezelőtt nyugdíjba ment, de ez nem rendítette meg különösebben, hiszen rendszeresen visszajárt az iskolába. Azonban a szívbetegsége, meg főleg a műtét arra ítélte őt, hogy végleg felhagyjon a tanítással.
– Igen, pontosan ez a helyzet – erősítette meg Julika.
– Talán a makettezést is azért találta ki, hogy pótolja azt, ami az életéből hiányzik – tippelt a művezető. – A gyerekek hiányát, az oktatást, egyáltalán azt a hangulatot, amely az addigi életét jellemezte.
– Ez bizony elképzelhető – vélekedett Ákos. – Mindenesetre elég logikusnak tűnik, bár az is igaz, hogy egy ilyen makettszakkör nem teljesen ugyanaz, mint amikor az iskolában…
– Jaj, dehogynem! – vágott közbe udvariatlanul Kiss Márk, de e percben egyik felnőtt sem haragudott rá, mert jószerivel új irányt szabott a beszélgetésnek, és az árulkodó megjegyzése nyomán Ákosban különös gyanú ébredt.
Oda is fordult a kisfiúhoz, és rákérdezett:
– Hogy érted azt, hogy dehogynem?
– Hát csak úgy, hogy ez a makettszakkör néha pont olyan, mintha az iskolában lennénk.
– Ti is úgy érzitek? – Ákos kíváncsian nézett Juhász Rolira és a saját fiára.
– Így–így! – bólogatott Roland.
– Teljes mértékben – erősítette meg szabatosan a kis Bence.
– Kifejtenétek bővebben is, hogy mit kell ez alatt érteni? – firtatta doktor Almási. – Talán mondhatnátok néhány példát.
– Példa az van bőséggel – jajdult fel újra Kiss Márk. – Főleg történelem. Azt a témát sokszor előhozza a tanár bácsi.
– Ez nem is csoda, hiszen magyar–történelem szakos tanár – szólt közbe Ligeti Péter.
– És a történelmi példákat csak úgy magától említi meg, vagy van rá valami apropó? – folytatta a faggatózást Ákos.
Ezúttal a kis Bence válaszolt:
– A történelmi példák olyankor jönnek elő, ha valamilyen makett miatt erre kijön a lépés. Például a múltkor megmutatta az egyik tank dobozát, és elmesélte, hogy a szovjetek ilyen harckocsikkal vonultak be Magyarországra 1956–ban, amikor leverték a forradalmat.
– Eddig még nem látok semmi különöset a dologban – mondta a művezető.
– Na de a matek! – harsant fel Kiss Márk hangja, talán minden alkalom közül a legfájdalmasabban. – A matekpéldákat a magam részéről nehezen viselem. A suliban sem a kedvencem, de amikor egy makettszakkörön jön elő, az már kész merénylet.
Ligeti Péter jót nevetett Márk felháborodásán:
– Nagyon megértelek! Nekem sem a számtan volt annak idején a kedvencem. De amikor elkeseredsz, csak jusson eszedbe, hogy alig van különbség a két szó között: makett–matek.
Kiss Márkot igen mérsékelten vigasztalta ez a nyelvi lelemény, ez pontosan leolvasható volt az arcáról. A felnőttek viszont valami miatt kezdtek bizakodó arckifejezést ölteni.
– Mi a véleménye, doktor úr? – fordult oda Ákoshoz a művezető.
– Szerintem nyomon vagyunk – hunyorított sokat sejtetően Almási doktor.