Osmosis – 279. fejezet

Nyinya néni felült az ágyon, és álmosan körbepislogott. Egyelőre nem értett semmit. Próbált visszaemlékezni, hogy álmodott-e valami rosszat, attól van-e ez a nagyon nyugtalanító érzése, de akárhogy erőltette az agyát, nem derengett neki semmi ilyesmi. Sőt, inkább igencsak kellemesnek írta volna le az éjszakai pihenését, amíg nem jött ez a különös, megfoghatatlan belső késztetés.

Kinézett az ablakon. Még csak nem is pirkadt. Odakinn békésen aludt a táj, minden csendes volt és nyugodt, legfeljebb a levelek susogása hallatszott be, no meg a legkorábban ébredő madarak lelkes csivitelése. Ám az a bizonyos érzés egyre erősebben lüktetett Nyinya néni bensejében, olyannyira, hogy most már leginkább szorításként hatott.

Az öregasszony egyszer csak oldalba bökte a férjét:

– Pattanjál, ember!

– He? – érdeklődött a jeles borász, a legszebb álmából felverve.

– Most mondtam! Pattanjál! Mennünk kell! Ébreszd a gyerekeket is!

Kozara bácsi arcán egy pillanatra átvonultak a ború sötét árnyai, de nem volt semmilyen ellenvetése. Szófogadóan kiszállt az ágyból, fürgén magára kapkodta a ruháit, aztán elindult, hogy fölkeltse Tutyit és Zizit. Az asszony pedig a konyhába sietett, hogy csomagoljon némi elemózsiát, és megtöltse vízzel a kulacsokat. Végül pedig elrejtett néhány éles kést és egyéb hasznos eszközt vaskos szoknyája zsebeiben.

Nem sokkal később kilépett a házból a négytagú csapat. A fiúk morcosan és a szemüket dörzsölgetve kóvályogtak a tornácon, a két kisöreg viszont ekkor már kinn állt a kertben. Kozara bácsi aggodalmas tekintettel vizslatta az eget, Nyinya néni pedig a levegőt szimatolta. A szag, ami ekkor halványan megbirizgálta az orrát, már ismerős volt neki. Nagyon régről ugyan, de semmi mással össze nem téveszthető módon.

Az öregasszony lassú léptekkel körbejárta a ház előkertjét, közben egyfolytában szaglászott és a szélirányt figyelte. A terebélyes birsalmafához érve megfordult, és immár nagyon határozott léptekkel csörtetett vissza a többiekhez:

– Keletre – vetette oda az urának, és ugyanazzal a lendülettel el is haladt mellette, nyílegyenesen a szomszédos szőlőhegy felé, amely a házuktól éppen keletre magasodott.

Kozara bácsinak ezúttal sem volt semmiféle kérdése. Nem úgy ifjabb Kalrundnak. Neki a történtekkel kapcsolatban több kérdése is akadt:

– Hova megyünty? – tette fel elsőként a legkézenfekvőbbet.

– Keletre – ismételte meg asszonya szavát Kozara bácsi, miközben karon fogta a két fiút, hogy fürgébb mozgásra ösztökélje őket.

– De mié-ért? – érdeklődött nyafka hangon Tutyi.

– Mert Nyinya néni azt mondta, és ő a parancsnok – felelte az öreg borász.

– De mié-ért? – akadt be a kérdés az inkognitóban lévő fejedelemségi trónörökösnél.

– Biztosíthatlak, Tutyi, hogy ha egyszer Nyinya néni azt mondja, hogy keletre kell menni, akkor ott vitának helye nincs. Akkor keletre kell menni. Mert ő a parancsnok. Amikor majd megkapod tőle életed első pofonját, olyan világos lesz előtted ez a dolog, mint a Nap! – nyugtatta meg Kozara bácsi.

– Tyejetyem Nyinya nyényity – jegyezte meg Tutyi, talán hogy elejét vegye annak a bizonyos első pofonnak.

– Én is – vallotta be a jeles borász –, de hidd el nekem, Tutyikám, hogy amikor egy ilyen erőteljes nőszemélytől kapsz egy hatalmas maflást, akkor csöppet sem vigasztal meg téged a szerelem. Sőt! Tán még jobban is fáj.

– Sötét van – közölte ekkor váratlanul Zizi.

– Tökéletesen látod a helyzetet, fiam – ismerte el Kozara bácsi.

– A sötét a fény ellentéte – szögezte le Zizi. – Mert a sötét ott van, ahol nincsen fény. Ahová a fény bejut, onnan a sötétség menekül. És ahonnan a sötétség elmenekül, ott átveszi az uralmat a fény.

– Bárcsak a fejedről is el lehetne mondani ugyanezt! – sóhajtott fel Kozara bácsi. – De nincs ilyen szerencsénk.

– A fejem nem menekül, és ez szerencse – vélekedett Gunnerud herceg. – Mert ha a fejem menekülne, akkor nem lehetne ugyanott, ahol a testem van. A menekülés ugyanis azt jelenti, hogy gyorsan eliszkolni valahonnan, ahol a többi valami van. Egy másik helyre – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban. – De ha a fejem nincs ott, ahol a testem, az nem jó. A fejem nélkül nem tudok önmagam lenni.

– Igazad van, Zizikém, a fejetlenséget én is utálom – mondta Kozara bácsi, majd kérlelni kezdte fogadott fiát: – Ígérj meg nekem valamit, jó? Ha életed során bármikor olyan helyzetbe kerülsz, hogy téged lefejezésre ítélnek, akkor fejtsd ki a bakó előtt is eme pazar nézeteidet.

– Mert ez segíteni fog? – firtatta Zizi.

– Abban nem vagyok teljesen biztos – ismerte el Kozara bácsi –, de hogy a bakónak az lesz a legvidámabb munkanapja, arra még én is rá merném tenni a fejemet.

Nyinya néni, aki a háta mögött folyó csevegés közben jókora előnyre tett szert, most visszafordult, és alaposan rápirított a trióra:

– A lábatok járjon, ne a szátok! Nincs sok időnk, és még nagyon hosszú út áll előttünk, ennél sokkal rosszabb terepen!

A szigor hatott, így hát a kis csapat hamarosan leért a szőlőhegyekről. Aztán egy darabig lankás tájakon vonult a menet, míg végül elérték Osmosis szigetének keleti síkságait. Itt már jóval könnyebb volt haladniuk, mert a napfelkelte bíbor fénnyel borította be a tájat, de ezt túl sokáig nem élvezhették, mert Nyinya néni csakhamar egy olyan erdőbe vezette be őket, amelyik szinte lépésről lépésre vált egyre sűrűbbé.

– Tye tyugyogy, hogy mejje megyünty? – kérdezte Kozara bácsitól ifjabb Kalrund.

– Tudom hát – vágta rá magabiztosan a borász.

– Éty otty bittyonytyágyba letyünty? – firtatta aggodalmasan Tutyi.

Mi tagadás, létezett a nyammogásnak az a fokozata, amelyik már erősen kihozta a sodrából a jeles borászt, de mindig igyekezett visszafogni magát. Ilyenkor eszébe jutottak annak a kedves fiatalembernek a szavai, akit annak idején felvett a szekerére. Amikor nem sokkal később találkoztak, a Tanító elmagyarázta, hogy mi volna ennek az elrejtős küldetésnek a lényege, és annyira meggyőző volt, hogy Kozara bácsi nyomban igent mondott.

Persze szép pénzt is kínált mindezért, de azt csak az asszony hiszi, hogy ő kizárólag a díjazásért cserébe vállalta el a feladatot. Hát ha ő, Kozara borász nem a köztársaság legelszántabb híve, akkor ki volna az?

De hát nem lehet haragudni erre a drága asszonyra. Annyi mindenen mentek már keresztül, annyira összefonódott a sorsuk, hogy ők nem tudnak egymás nélkül élni már sohasem. Örökre egymáshoz rendelődtek, annak ellenére is, hogy gyermekük sosem született, de hát ki tudja kifürkészni az istenek akaratát?

Jó nagy darab asszony, az igaz, és annyit bír, mint egy igásló, de a szíve a helyén van, és ez többet ér mindenféle kellemnél. Nem túl nőies, főleg a megnyilvánulásaiban nem, de lehet szeretni. Jó mellé bújni minden este az ágyban.

– Ha a bittyontyágy alatt a biztonságot érted – szólalt meg végül Kozara bácsi –, akkor jó helyen tapogatózol. A nyakadat ráteheted, hogy Nyinya néni mindent azért csinál, hogy biztonságban legyünk.

Azzal átölelte Tutyi vállát, és egy pillanatra magához húzta, legfőképpen azért, mert különben az elbambuló ifjabb Kalrund gondolkodás nélkül belemenetelt volna egy tüskés bokorba.

Az elöl haladó Nyinya néni már előhúzott a szoknyája egyik rejtett tokjából egy szablyaszerű készséget is, néhol azzal vágta az utat az egyre sűrűbb erdőben. Ennek eredményeként hamarosan kijutottak egy apró tisztásra. És onnantól kezdve már nem voltak egyedül.

A fűben két rossz arcú ember üldögélt néhány füstölgő fahasáb mellett, harmadik társuk pedig az elhamvadt tűzrakás fölött állt, mintha csak a füstben akarná megmosdatni ragyás arcát. Látszott rajtuk, hogy nemrég ébredhettek fel, amikor is kialudt az éjszakára rakott tábortüzük. Osmosisban ilyentájt, őszelő havának első napjaiban néha már csípősek voltak a hajnalok, főleg egy sűrű erdő mélyén.

A jövevények megjelenésére a ragyás arcú oldalra fordította a fejét, és hamarosan széles vigyor szaladt szét az ábrázatán, miközben végigmérte a társaságot. Mint kiderült, elsősorban a Nyinya néni vállára akasztott zsák keltette fel az érdeklődését:

– Ide érzem a finom illatokat – emelte az égnek varacskos orrát. – Jóféle elemózsiát pakoltál az útra, asszony! Kolbász is van a zsákodban, igaz-e?

Aztán megrugdosta cimborái talpát:
– Keljetek fel, lusta disznók, hát meghozták a reggelinket! Tán nem érzitek?

Kozara bácsi maga mögé terelte a fiúkat, aztán két marokra fogta a vándorbotját, úgy állt oda az asszonya mellé.

Mint kiderült, a ragyás arcú haramiának ez a momentum kicsit sem zilálta össze a derűlátását.

– Csak semmi hősködés, öreg – morogta fenyegetően a ritkás fogai mögül, és előrántott egy hosszú tőrt. – Szökött katonák vagyunk, ilyen vénségekkel akár félkézzel is elbánunk.

Közben beálltak mellé a frissen feltápászkodó bűntársai is, akik közül az egyik máris megosztotta elképzeléseit a hallgatósággal:
– Kiterítjük a tatát meg a nyanyát, elvesszük az élelmüket és a pénzüket, a két suhancot meg eladjuk a rabszolgapiacon. Annyi aranyunk lesz, hogy egy kerek hónapig úgy fogunk élni, mint az urak!

Nem derülhetett ki, hogy a társai mit szólnak ehhez a nagyívű költségvetési tervhez, mert ekkor Kozara bácsi meglengette a vándorbotját, és az útonállók felé dobta, de csak azért, hogy időt nyerhessen. Amíg a bot fejmagasságban pörögve repült a haramiák felé, az öreg borász átnyúlt a válla fölött, előrehúzta a hátán függő számszeríját, majd rövid célzás után fejbe lőtte a bandavezért, de olyan szerencsésen, hogy a nyílvessző épp a ragyás pofájú fickó bal szemüregében állt meg.

Hamarosan éktelen ordítozás, halálhörgés és vad csatakiáltás verte fel a tisztás nemrég még békés csöndjét. Nyinya néni is támadásba lendült, és lesújtott a bozótvágóval az egyik haramiára, de az félig-meddig ki tudta védeni a csapást a rövid tőrével. A keze azonban így is megsérült, és ömleni kezdett belőle a vér.

Kozara bácsinak esélye sem volt újra felajzani a számszeríját, mert addigra rárontott a másik útonálló, és leteperte a földre. Szerencsére azonban a két fiú sem volt rest, mindketten belevetették magukat a küzdelembe. Gunnerud hercegnek a fényhez és a lángokhoz való vonzódása nagy szerepet kapott az összecsapásban, mert habozás nélkül a tűzhely felé indult. Szétrúgta a fadarabokat, és azonnal talált is egy háromujjnyi vastag ágat, amelynek az egyik vége még parázslott. Megragadta a fadarabot, majd visszarohant az öreg borászhoz, és az ekkor már a kisöregen térdelő szökött katonának olyan erővel nyomta bele az arcába az izzó ágat, hogy az immár pesszimista fickó üvöltve fordult le Kozara bácsiról.

Tutyi is felismerte, hogy itt valami nagyon rossz dolog folyik, és ez az ő reakcióidejét tekintve igen nagy eredmény volt. Mivel neki már Kozara bácsi volt a férfiúi etalon, ezért a kisöreg elhajított botját kereste meg a harcmezőn, és mivel számára Nyinya néni volt a szeretnivaló anyapótlék, ezért az öregasszonyt akarta mindenáron megmenteni. Úgyhogy a göcsörtös vándorbottal elkezdte püfölni a vérző kezű haramia tarkóját, aki ekkor már igen éles közelharcot folytatott az öreg borász feleségével.

Nem lehet tagadni, hogy az ifjabb Kalrundot hajtotta a lelkesedés, meg a közösségi élmény vágya. Ha olyasvalaki tartózkodott volna most a tisztáson, aki pár nappal korábban szemtanúja volt az Arénában a fejedelmi trónörökös íjászati próbálkozásainak, az minden bizonnyal komoly fejlődést látott volna Tutyi harci moráljában. Sajnos azonban ennek ellenére sem lehet azt állítani, hogy a nyammogó ifjú komoly értéket képviselt az éppen harcoló családi alakulatban. A részvétele úgyszólván csak jelzésértékű volt.

– Nyesze! Nyesze! – kiabálta ugyan nagy bőszen a püfölésnek szánt mozdulatok közepette (értsd: a nyammogásnál valamivel komolyabb hangerőn), de az a művelet, ahogy a botot az útonálló nyakszirtjéhez illesztette, legfeljebb a legyek és a szúnyogok elhessentésére volt alkalmas.

Egyvalamire azonban jó volt ez a közjáték. Rövid időre elterelte a haramia figyelmét. Ilyeténképpen Nyinya néni fel tudta húzni a jobb lábát annyira, hogy a szoknyája rejtett zsebében lapuló készséget előkotorja. A fémből készült tárgy négyzet alakú volt, egyik oldalán fogantyúval, másik oldalán pedig számtalan éles tüskével. Az öregasszony rámarkolt a fogantyúra, aztán teljes erőből belemártotta a tüskéket a rabló arcába.

A következő pillanatban már teljesen más volt a harci helyzet. Immár Nyinya néni térdelt a lator testén, akinek az arcába újra és újra belemártotta a konyhából származó fegyverét, és közben a lesújtások ütemére hangolódva azt nyögdöste:
– Mindig… tudtam én, hogy… nem csak… húspuhításra… meg hagymaaprításra lesz jó!

Kozara bácsi elszenesedett arcú támadója eközben szintén kilehelte a lelkét, mert az öreg borász a tőrét egyenesen a haramia szívébe mélyesztette, ám még hátra volt a legnagyobb termetű lator ártalmatlanná tétele. A bivalyerős férfi hátborzongató üvöltést hallatva tápászkodott fel a földről, és láthatóan az sem tartotta vissza, hogy a szemüregéből egy nyílvessző állt ki. Magasba emelte hosszú tőrét, két kézzel rámarkolva, és éppen lesújtani készült Kozara bácsira, amikor a háta mögött Nyinya néni alakja tűnt fel. Az öregasszony megpördült a tengelye körül, hogy elegendő lendületet vegyen, majd olyan erővel suhintotta meg a bozótvágóját, hogy a következő pillanatban a félszemű haramia feje bánatosan gurult el a tisztás széle felé, a teste pedig először térdre rogyott, majd hatalmas puffanással elterült a fűben.

Újra csend borult az erdőre. Csak az életben maradottak lihegése volt hallható, meg az emberi tevékenységekkel csöppet sem törődő madarak felhőtlen csacsogása.

Gunnerud herceg megbűvölve járatta a tekintetét a bandavezér testétől a fejéig, majd a fejétől a testéig:

– Mondtam én, hogy az nem jó, ha az embernek külön van a feje a testétől – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Ugye, hogy megmondtam? Az ember olyankor nem önmaga. Nem szabad engedni, hogy elbitangoljon a fejünk. Ott a helye a testünk tetején. Ha máshol van, az nem jó.

– Teljes mértékben igazad volt, Zizikém. Ahogy elnézem a setét pofáját, szerintem ezt most már ő is érti – ölelte át a fiú vállát Kozara bácsi.

– Nem tyejetyem, ha bánytyák a tyalágyomaty – jegyezte meg Tutyi.

Nyinya néni hosszasan bámulta a legyőzött haramiák tetemét, aztán csöndesen így szólt:
– Na, most már tényleg egy család vagyunk.