Másnap hajnali ötkor tehát csörgött a vekker, és Gergő először riadtan pislogva húzta a fejére a takarót, de aztán eszébe jutott, micsoda szégyen lenne, ha pár perc múlva a szüleinek kellene őt kirángatni az ágyból, így aztán erőt vett magán, és ásítozva kibotorkált a fürdőszobába.
Az édesapja ekkor már javában a kávéját kortyolgatta a konyhában.
– Gyere, fiam, reggelizz valamit! – kiáltotta oda Gergőnek, de a kamaszfiú csak a fejét csóválta:
– Köszönöm, de ilyen korán én még nem bírok enni.
– Márpedig hasznos lenne, ha harapnál egy pár falatot. Üres gyomorral nem lehet dolgozni.
– Hidd el, apa, tényleg nem tudnék most egy falatot sem legyűrni. Majd anya csomagol valami tízórait, aztán megeszem a munkahelyemen.
– Édesanyád aligha fog bármit is csomagolni, hiszen még alszik. Valószínűleg épp abban a percben fog felébredni, amikor becsukódik utánunk az ajtó. És én sem csomagolhatok neked tízórait, mert most ki kell állnom az autóval. De hát különben is, nagy fiú vagy már, mától dolgozó ember, úgyhogy legyél olyan kedves, és oldd meg magad.
– Rendben – bólintott Gergő, majd megpróbálta tréfával elütni a dolgot: – Elvégre, ha a csomagolóiparban készül munkába állni az ember, akkor nem okozhat neki gondot, hogy a saját elemózsiáját elcsomagolja.
Fél hat után pár perccel apa és fia elindultak hát a tejüzem felé, hogy Gergő megkezdhesse élete első munkanapját. A kamaszfiú, bár érzett némi izgalmat, egyelőre megpróbált végtelenül nyugodtnak és lelkesnek mutatkozni, és úgy tett, mint akinek más vágya sincs, csak hogy belevethesse magát a munkába, és élelmiszeripari termékeket csomagolhasson végre. Ám a lelkesedése csakhamar lelohadt, először ugyanis mindenféle üzemorvosi vizsgálatokon és munkavédelmi oktatásokon kellett részt vennie. És amikor – úgy dél tájban – már azt hitte, hogy túl van az összes fejtágítón, Sanyi bácsi, a művezető így szólt hozzá:
– No, kis legény, már csak a tűzvédelmi oktatás van hátra, és utána indulhat a móka.
Gergő elfojtott nyögést hallatott, majd megérdeklődte, hogy hányas szobát kell fölkeresnie az okítás céljából, s közben úgy érezte, egész nap mást sem csinált, mint a tejüzem irodaépületében bolyongott. Az iskolában bezzeg tudta, hogy merre van például a matekterem, a biológia szertár vagy a tanári szoba, itt azonban már nagyon elege volt belőle, hogy lassan lemegy a nap, de ő még egy árva becsomagolandó terméket sem látott, még messziről sem.
– Nyugalom, kisöreg, a tűzvédelmi oktatást én tartom – csapta hátba Sanyi bácsi. – Úgyhogy most szépen beülünk az irodámba, aztán pedig megmutatom neked a kijelölt dohányzóhelyeket. Mellesleg te ott sem gyújthatsz rá, de a törvény így rendelkezik, az ellen meg nincs mit tenni, nem igaz?
– Nem számít, én úgysem dohányzom – legyintett Gergő, de közben mintha egész picit elpirult volna. Maga is érezte ezt, ezért hát gyorsan másfelé terelte a szót: – Előfordulhat, hogy ma még be is fogok csomagolni valamit? – kérdezte kissé elkeseredetten.
– Mi az hogy előfordulhat? Kötelező lesz, barátocskám! Csak nem akarod már az első napon kirúgatni magad? – rikkantotta nevetve a művezető, aki mellesleg nagy bajuszú, pirospozsgás arcú, joviális ember volt. – Derék dolog, hogy így ég benned a munkavágy. Megnyugtatlak, hogy amikorra végzünk az oktatással, megkapod az öltözőszekrényedet és a munkaruhádat, és körbevezetlek az üzemen, még több mint két óra lesz hátra a munkaidődből. Ez bőven elég lesz arra, hogy nekiállhass a csomagolásnak, sőt, még bizonyos normát is teljesítened kell.
Gergő elgondolkodott:
– Ilyen kevés idő lesz a betanításomra? Biztos, hogy elég lesz rá az a két óra?
– Félreértettél, kisöreg. A betanításod mindössze néhány percet fog igénybe venni. Utána már teljesítened kell a normát, úgy biz ám!
Hősünk most már nem lelkesedést vagy elkeseredettséget, hanem nyugtalansággal vegyes kíváncsiságot érzett. Vajon miféle munka lehet az, amire percek alatt betanítják az embert?…
Háromnegyed egy tájban végre lehullt a lepel a nagy titokról, s Gergő megtudhatta, hol és mit kell tevékenykednie. Nem mondhatjuk, hogy különösebben nagy lelkesedéssel töltötte volna el mindaz, ami az elkövetkezőkben rá várt. Egy gyártósor végén kapott helyet, s az volt a feladata, hogy a futószalagról érkező tejes dobozokat tízesével gyűjtőkartonba pakolja, majd a hiánytalan kartonokat áttolja egy olyan munkatársához, aki az így összeállított készlet lefóliázását végezte.
És az sem nyerte el a tetszését, hogy a kollégáinak csapata csupa középkorú asszonyból és férfiból állt. Csupán egyetlen maga korabeli fiú tartozott a brigádba, Lajcsi, aki a szakmunkásképző második osztályából bukott ki, s utána helyezkedett el a tejüzemben. De Gergő reményei, hogy a fiúban jó barátra, megértő társra lelhet, csakhamar elillantak. Lajcsi ugyanis kezdettől fogva vaskos tréfái legfőbb céltáblájának tekintette őt, ez rögtön az első nap kiderült. A munkaidő végén ugyanis hősünk gyanútlanul és panaszosan megjegyezte:
– Hát, ez bizony elég egyhangú munka. Nem mondhatjuk, hogy túl nagy kihívás vagy túl sok változatosság lenne benne.
Lajcsi harsány replikája nem sokat váratott magára:
– Már hogyne akadna itt változatosság? – rikkantotta el magát. – Átkérheted magad például a szomszédos gépsorra, ott a zsírszegény tejet csomagolják, annak meg piros a doboza.
A brigád hangos kacajjal díjazta a bemondást, egyedül egy idősebb szaki nem nevetett, aki komoran odaszólt Gergőnek:
– A kihívást is megkaphatod, fiacskám, ha nagyon vágysz rá. Csak az a baj, hogy ha nálunk a művezető kihív a gépsor mellől, az két dolgot jelenthet: vagy azt közli veled, hogy valamelyik szabály megszegése miatt ennyit meg ennyit levonnak a béredből, vagy azt, hogy másnap már be sem kell jönnöd dolgozni, mert ki vagy rúgva.
Gergő tehát leszegett fejjel bandukolt haza az első munkanapja végén, s csak az Almási-házhoz közeledve próbált magabiztos mosolyt erőltetni magára, mert utálta volna, ha a családtagjai leolvassák az ábrázatáról, mennyire pocsékul érzi magát.
A megpróbáltatásai másnap tovább folytatódtak. Bár az édesapja aznap reggel is kérlelte, hogy vegyen magához legalább egy pár falat ennivalót, ő továbbra is úgy tartotta jónak, ha majd a munkahelyén fogyasztja el az elcsomagolt reggelit.
Legalább azzal is telik az idő, amit nem az átkozott futószalag mellett kell tölteni – gondolta magában, de a terve nemsokára dugába dőlt. Amikor ugyanis nyolc óra tájban bejelentette a munkatársainak, hogy ő most egy pár percre lelép enni, Lajcsi és az egyik idősebb kolléga kapásból letorkolták:
– Sehova, öcsi! El ne képzeld már, hogy itt akkor ehetsz, amikor kedved tartja! – kurjantotta Lajcsi a maga harsány módján. – Tíz órakor van kajaszünet, méghozzá pontosan húsz perc időtartamban.
– Úgy bizony – bólogatott a fáradt tekintetű idősebb szaki is. – És ha túlléped a húsz percet, hát majd elsején megnézheted a fizetési szalagodat!
Gergő tehát korgó gyomorral folytatta a tej bedobozolását, s közben maga is érezte, ahogy a düh és a szégyen pírja borítja el az arcát, de nem tudta volna megmondani, hogy a jól kidolgozott lógási tervének füstbe menetele, vagy a leöcsizés esett neki rosszabbul. De nem sokat töprenghetett ilyesféle dolgokon. Itt bizony a keze kellett, hogy járjon, nem az agya. Ha néha elgondolkodott és kiesett a ritmusból, ha egyetlen másodpercet is késett a teli karton áttolásával, a fóliázógépnél álldogáló kolléga azon nyomban ráripakodott, mondván, hogy az ő normáját ne rontsák le mindenféle lusta suhancok, s ez megint csak nem tett jót hősünk kedélyállapotának.
Gergő két hétig bírta a munkát a szalag mellett, aztán nagy elhatározásra jutott. Egy pénteki napon, a munkaidő végeztével felment a művezetői irodába, sóhajtott egy nagyot, aztán benyitott:
– Sanyi bácsi! Tessék nekem valami másféle munkát kitalálni! Én ezt egyszerűen nem bírom tovább!