Közhülye a közfürdőben – 6. rész
Szóval, ahogy már tegnap belengettem (jaj, de nehezen írom le ezt a szót! – majd a következő részből kiderül, hogy miért), ezúttal nem Katica bácsi fogadott engem a masszázsos helyiségben, hanem egy akkora termetű úriember, hogy ha a tegnapi masszőrt Katicának neveztem, akkor ő minimum egy szarvasbogár volt.
Átadtam neki a kezelőlapomat, és amikor elvette, gyakorlatilag lemerevedtem. Arról a valamiről, amit felém nyújtott, nagyon sokáig képtelen voltam elhinni, hogy az egy emberi testrész. Úgy véltem, ilyen méretű alkar egyszerűen nem létezhet! Legalábbis emberen nem, maximum egy olyan grizzly medvén, amelyik egész életében karra gyúrt.
Hát ki ez, ázzmeg? Popeye-nek az eltitkolt testvérbátyja? – Ez a kérdés járt egyre csak a fejemben. Hát az hóttzicher, hogy ez a pacák még a húsleveshez meg a gesztenyepüréhez is spenótot eszik!
Ha már a rajzfilmhős szóba került: emlékezzünk csak vissza, hogy mit visel a derék Popeye az alkarján! Úgy van, egy horgonyt formázó tetoválást. Na most Szarvasbogár bácsinak az alkarján elfért volna a komplett USS Arizona csatahajó!
Már sírva feküdtem fel az asztalra. És csakhamar be is igazolódott, hogy teljes joggal előlegeztem meg könnyeimet Szarvasbogár bácsinak! Tudniillik Katica úrral ellentétben ő sokkal több figyelmet fordított a nyakam rommá dögönyözésére, ezáltal úgy belenyomta a fejemet az ovális lyukba, hogy azt hittem, ott pusztulok meg.
Az ovális rés által összeszorított fejemből akkor már mindenféle testnedvek folytak. A könnyem és a nyálam után, úgy éreztem, nincs már messze az orrváladékom csörgedezése sem. Sőt, ha Popeye még vagy hatszor ránehézkedik a tarkómra, akkor lassan a fülemet is át fogja nyomni a szájbavert lyukon. De jó is lesz! Igazán nem hiányzik már semmi a rólam lecsöpögő egyvelegből, csak egy kis frissen préselt fülzsír.
Nem tagadom, Szarvasbogár urat ekkor már Ganajtúró bácsinak becézgettem magamban, és rendesen nosztalgiát éreztem özvegy Taszajtóné Irénke néni alfele iránt, őszintén sajnálkozva azon, hogy soha többé nem lesz alkalmam megszemlélni, mert nagyjából két és fél perc lehet hátra az életemből.
A masszázshelyiségben eltöltött időnek alapból is az a legidegesítőbb hozzávalója, hogy állandóan szól valami hülye zene a rádióból. Ezúttal az Emergency House nosztalgikus slágere bömbölt „Nyakig ér a holiday” címmel. És Szarvasbogár bácsi pont oda is ért a nyakamhoz, és lett is nagy holiday, amikor huszadjára is eljátszotta rajta egy acélgyártó üzem présgépét. Nagy kedvem lett volna felkacagni eme csudás szinkronitáson, csak pont nem maradt hozzá levegő a tüdőmben.
Nyakig ér a holiday
A szívem visszatartom
Azt súgja, valaki vár!
Vár bizony! A Jóisten odaát! – gondoltam magamban, aztán rémülten tapasztaltam, hogy a végső út első lépéseit valóban megtehettem, ugyanis egyszer csak megszűnt a hallásom. De aztán megnyugodva rájöttem, mindössze annyi történt, hogy Popeye tényleg benyomta a füleimet is az ovális résbe, ezért múlt el az a kiaszott holiday.
Amikor egy örökkévalóságnak tűnő negyed óra után véget ért a masszázs, Szarvasbogár bácsi jó egészséget kívánt, majd átfáradt az adminisztrációs helyiségbe, azaz tapintatosan egyedül hagyott, hogy össze tudjam szedni magam. Én ezt nagyon szerettem volna megtenni, csakhogy elsőre nem sikerült.
Mint ahogy másodjára sem. És harmadjára sem. Amikor moccanni akartam, éles nyilallást éreztem néhány csigolyámban, no meg olyan hátizmaimban, amelyeknek korábban a létezéséről sem tudtam, de a fejemet nem bírtam kiszabadítani a lyukból.
Életemben először jutott eszembe, hogy milyen jó lenne polipnak lenni. Valamelyik karom csak odaérne tán az asztal alá, hogy jól arcon asszam magam, és kiszabaduljak végre. Vagy ha én lennék Barba papa, akkor most csak simán lefolynék a padlóra, a könnyeim és egyéb testnedveim után, oszt viszlát, Popeye!
De semmi.
Már elkönyveltem magamban, hogy ez lesz az utolsó, amit életemben látni fogok. A Klinikai Centrum Felakasztásügyi Súlyfürdős Központjának padlózata. De aztán valahogy sikerült összeszedni a maradék erőmet és élni akarásomat, és kicibáltam a fejem a hülye lyukból.
Végszóra pont visszaért Szarvasbogár bácsi a leigazolt kezelőlapommal. Módfelett csodálkozott rajta, hogy az elmúlt másfél percben még sem a papucsomat, sem a fürdőköpenyemet nem volt érkezésem felvenni, de szó nélkül hagyta a dolgot.
Mint ahogy én is. Inkább megindultam boldogan a víz alatti torna medencéje felé. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer még az lesz minden vágyam, hogy végre újra láthassak egy hölgyet alulnézetből, aki nyolcvanhárom évesnél egy perccel nem idősebb!
(folytatása következik)