Főztem egy levest – meg nem mondom, milyet

Legalábbis a címben szereplő tényálladék volt érvényben nemrég, amikor levettem a kukta fedelét. Ám azóta nagyon érdekes fordulatot vett a történet.

A Petőfi-leves reggel BMV-levesnek indult. (Gyengébbek kedvéért: bele minden vackot.) Néha rám jön az olyasmi, amit mások a gasztronómia terén gondatlanságból elkövetett, az újrahasznosítás félreértelmezéséből adódó tanácstalankodásnak neveznek, és csak én tudom, hogy a konyhaművészet megreformálására tett úttörő igyekezet az bizony.

A következő alapanyagok kerültek a kuktába reggel:

• egy nagy darab pulykanyak
• pár darab húsos csont
• pár darab csirkemáj
• egy kis szelet füstölt szalonna
• néhány régebben levágott szalonnabőr
• egy nagyobb sárgarépa
• egy nagyobb petrezselyemgyökér
• egy öklömnyi zeller fele
• egy piros kápia paprika
• egy csípős zöldpaprika
• egy maréknyi kimaradt mirelit zöldborsó
• egy közepes fej vöröshagyma
• öt gerezd fokhagyma
• fűszerek: só, szemes bors, pár szem szegfűbors, pár szem borókabogyó, tárkony, csipet sáfrány, babérlevél, őrölt szerecsendió, őrölt köménymag, két darabka szerecsendió-virág.

Mindez mostanáig főtt kuktában, tehát nagyjából 5 óra hosszáig. Igen. Kuktában.

Na már most, amikor levettem a kukta fedelét, és megkóstoltam a lét, akkor azt mondtam magamnak, ez most vagy húsleves, vagy valami. A húslevesre csak mérsékelten hasonlított, annál inkább emlékeztetett valamire, amiről halvány fogalmam sem volt, hogy mi lehet.

Próbaképpen kimertem egy keveset a léből egy pohárba, majd hozzáadtam egy mokkáskanálnyi szójaszószt és egy sóhajnyi balzsamecetet. A megkóstolása után gyakorlatilag orgazmus közeli állapotba kerültem. Ilyen finomság még a kalendáriumba’ sincsen!

A BMV-levestől a Petőfi-levesen át eljutottam a Juhász Gyula-levesig. Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon!

Most már biztos, hogy egy utánozhatatlan gasztrobubus vagyok.