Gronyár eljegyzése – 4. rész

Műdalok és igazi ijedelmek

Amikor éjfélt ütött az óra, Berzenke titokzatos jelleggel elővette a tárcáját, és összeráncolt homlokkal kutakodni kezdett a tulajdonában lévő bankjegyek között.

– Mi a terved, kishaver? – érdeklődtem attól tartva, hogy jeles barátom megunta a mulatságot, és éppen a taxipénzt rakosgatja félre, mégpedig egy rapid lelépés költségeit finanszírozandó.

– Hogyhogy mi? – emelte rám vérágas tekintetét Berzenke. – Éjfél van, mindjárt jön a menyasszonytánc.

Tenyeremet homlokomra fektetve nyújtottam illusztrációt ama mondanivalóhoz, amely így hangzott:
– Ez egy eljegyzés, te félhülye, itt nem lesz menyasszonytánc. Dugjad elfele a pénzedet, majd az esküvőn előveszed. Ha kitart addig.

– Micsoda? A pénzem vagy a szerelem? – firtatta Berzenke, és e percben nem is sejtette, micsoda jóstehetségről tett tanúbizonyságot…

Nem vitathattuk meg részletekbe menően a kérdést, mert ekkor Gronyár keresztapja, Lujó bácsi orkánszerű hangerővel elénekelte a „Lakodalom van a mi utcánkban” kezdetű nótát, és valami miatt mind a ketten úgy éreztük Berzenkével, hogy jobb helyünk lesz nekünk most odakinn, a mosdóban.

Ezen helyiség ajtajánál meglepetésszerűen összefutottunk Gronyárral. Érdekes módon nagyon lehangolt ember benyomását keltette. Meg is jegyeztem, hogy egy vőlegény arcvonásainak egész más érzelmeket kellene tükröznie.

– Jól látod, barátom – karolta át bizalmasan a vállamat, aztán félve odasúgta: – Azt hiszem, már megbántam az egészet.

Levegőt sem kaptam egy pillanatig, így hát csak jelentős késéssel kérdezhettem meg:
– Végül is most miről beszélsz?

Gronyár nagyot nyelt, és töredelmesen bevallotta:
– Azt hiszem, kár volt ezért az egész hajcihőért. Ebből nem lesz soha esküvő. Ha érted, mire gondolok…

– Értem – bólogattam hazug módon –, na de mégis, ha kissé részletesebben kifejtenéd…

– Egyszerűen arról van szó, hogy rájöttem, nincs jövőnk – emelte a mennyezetre a tekintetét Gronyár. – Szeplős Ágica meg én? Ezt nem gondolhatja senki komolyan. Halott ügy az egész…

Leginkább a hápogás szó az, amelyik tökéletesen ráillik arra a kommunikációs technikára, amit eme kijelentés után megpróbáltam előadni.

– De hát mi a fene van veled, te nyomorult baromarcú? – érdeklődtem barátságosan, miután újra áramlott némi levegő a tüdőmbe. – Itt az egész családod, meg az övé is, mindenki önfeledten mulatozik, nem is beszélve Lujó bácsiról, és akkor te…

– Igen, ez a helyzet, most már tudsz mindent – bólogatott szomorúan.

– Már hogy tudnék? – rivalogtam kétségbeesetten. – Mégis, mi történt az elmúlt órában, ami megváltoztatta az elképzeléseidet? Nemrég még olyan kifogástalan hozzáállással roptad a táncot a szemrevaló menyasszonyoddal, hogy az is házasodni akart, aki látta! Hát mi a franc folyik itt? – fordultam körbe a saját tengelyem körül, leginkább Berzenkét keresve, hátha ő hozzásegítene a rejtély megfejtéséhez, vagy legalább a támaszom lenne ebben a nehéz időszakban, amikor egyrészt Gronyár ilyen bejelentéseket tesz, másrészt meg alig bírok már önerőből megfordulni a saját tengelyem körül.

Berzenkét sajnos nem lehetett rávenni a konstruktív együttműködésre, mert éppen a vécésnénivel folytatott üzleti tárgyalásokat, különös tekintettel arra, hogy mennyit érne meg neki, ha a Becses Brigantik oldalon viszontláthatná a nevét, és még bejelölést is nyerne helyszínileg. Berzenke a nyakkendőjét a végletekig meglazítva, az etikettre fittyet hányva szónokolt az anyagcsere-folyamatok intim menedzselésére szakosodott asszonynak, ebből lehetett tudni, hogy a bizniszen kívül jelenleg semmi nem érdekli.

Bánatosan fordítottam vissza tekintetemet Gronyár feltételezett irányába, de mielőtt újabb kérdéseket szegezhettem volna a setét pofájának, megjelent a folyosón maga a Szeplős, karon ragadta a vőlegényét, és imigyen szólt:
– Ez az én számom. Ha erre nem táncolsz velem, akkor kirúglak.

Épp az „El kell, hogy engedj” című dal taktusait hallhattuk, így hát megszeppenve vártam, hogy na most…, na most majd azt mondja Gronyár a Szeplősnek, hogy megbánt mindent, nincs jövő, vissza az egész… ám ekkor jeles barátom az arcomba röhögött, és mindössze annyit közölt a menyasszonya által húzatva:
– Csak vicceltem, te barom. Imádom!

Leforrázva álltam ott. Legszívesebben arcon rugdostam volna Gronyárt, de pontosan tudtam, hogy az ilyen családi eseményeken jelenlévő rokonság nem szokta jó néven venni, ha efféle inzultusok érik a vőlegényt. Másrészt pedig Berzenke is megérkezett mellém, a következő információval:
– A vécésnéni nem állt kötélnek.

Megkértem, hogy ezt a mondatot az este folyamán soha, senki előtt ne ejtse ki a száján még egyszer.

Végszóra megjelent Lujó bácsi, és így szólt hozzánk:
– Fiúk, azt tudjátok, hogy merre van itt egy kellemes árnyékszék?

Mivel nem ismertük ezt a nótát, csak pislogtunk némán Gronyár derék keresztapjára, és vártuk, hogy orkánszerű hangerővel belekezdjen a dal második sorába. Mondjuk Lujó bácsi aztán valóban harsogni kezdett, de még mindig prózában:
– Ne bámuljatok, mint a bamba bornyú, hanem mondjátok má meg, mer minnyá összepeselem magam!

Ekkor jöttünk rá, hogy ezúttal nem egy nótáról van szó, úgyhogy szívélyesen útba igazítottuk a jeles borászt.

Mindenesetre ez nem akadályozott meg minket Berzenkével, hogy utána csudás műdalt alkossunk Lujó bácsi ihletése alapján, hogyaszongya:

Merre van itt egy kellemes árnyékszék?
Ott várom én a rózsámat mindenképp
Szeretem én bizony őtet, mint egy pék
Kigombolom pendelyinek elejét

Merre lehet itt egy jó kézszárító?
Engem, babám, te mindig csak ámító’
Viszont éngem megöl érted az imádat
Csókolom a rózsaszirmos… kezedet

Elismerjük, Dankó Pista bizonyára jobbat írt volna, de meg is halt szegény. Egyébként sokkal temérdekebb versszaka volt a szerzeményünknek, de azokra valamely kideríthetetlen ok miatt egyikünk sem emlékszik.

Na sebaj, majd az esküvőn folytatjuk!