Gronyár eljegyzése – 2. rész

A varázslatos demizsonok

A pompás eseményen Berzenkét és engem az a megtiszteltetés ért, hogy Gronyár keresztapjával ülhettünk egy asztalhoz. Ezt először nagy szerencsének tartottuk, mert amikor a derék keresztapa Debrecenbe látogat Abasárról, akkor mindig sokat ígérő demizsonok képezik a poggyászát. Most is így történt, Lujó bácsi a vendéglőbe is kétféle saját termésű borral érkezett, és mivel rendkívül jószívű ember, Berzenkével joggal gondolhattuk, hogy az alkoholfogyasztásunk aznap estére megoldást nyert.

Igen ám, de annyira még nem mozgunk otthonosan Gronyár családfájának szerteágazó hogyishívjákjaiban, hogy minden közeli rokonát behatóan ismerjük. Lujó bácsiról azt ugyan tudtuk, hogy módfelett szereti a nótázást, arról azonban még nem értesültünk, hogy ehhez a tevékenységhez igen szokatlan metódust szokott igénybe venni. Ennek az a lényege, hogy az általa favorizált nótának az első sorát mindig prózában közli, mintegy felkonferálva önmagát, és csak utána fakad dalra. Igaz, akkor viszont orkánszerű hangerővel.

Ez a fajta eljárás a következő érdekes párbeszédeket eredményezte az asztalunknál:
– A falunkban nincs több kislyány – közli szenvtelen hangon Lujó bácsi, mire Berzenke aggódva megkérdi:
– Hát az meg hogy lehet?
– Csak kettő – tájékoztat Lujó bácsi. – Csak kettő – erősíti meg a számadatot, aztán üvöltve veti bele magát a dallamvilágba: – AZ EGYIKET ELSZERETTE A JEGYZŐ, A JEGYZŐ!!!

Berzenke pedig megnyugodva dől hátra a székén, és láthatóan immár nem tart attól, hogy Abasár a kihalás szélére sodródott.

Később, amikor megnyugszanak a kedélyek, Lujó bácsi váratlanul társalkodó hangnemben informál minket:
– Hajdanában divat volt a kakukkóra.
– Az bizony régen volt – próbálok értelmesen csatlakozni a témafelvetéshez, és átkötnék az okostelefonokra, de hamar kiderül, hogy erre a világon semmi szükség, Lujó bácsi ugyanis önfeledten harsogja:
– AZ ÉBRESZTETT NAPKELTÉRE VIRRADÓRA!!!

Berzenkével később meglátogatjuk az illemhelyet, majd az asztalhoz visszatérve konstatáljuk, hogy immár a virág a téma a társaságban. Természetesen Szeplős Ágica gyönyörű csokrát dicséri mindenki, ám egyszer csak Lujó bácsi megjegyzi:
– Leszakítják a rózsát a szagáért.
– Jaj, ne legyen már ünneprontó, Lujó bácsi! – kérleli immár akadozó nyelvvel Berzenke, mire Lujó bácsi orkánszerű hangerővel gyakorlatilag ránótázik Berzenke aurájára:
– AZ ÉN SZÍVEM MAJD’ MEGSZAKAD MAGÁÉRT!!!

De persze mindenki tudja, hogy nem megszeppent barátunk iránt táplál efféle kardiológiailag ellenjavallt érzelmeket.