Sok-sok évvel ezelőtt, egy kora őszi éjszakán hazafelé baktattam egy szórakozóhelyről két cimborámmal, Gronyárral és Gróffal. Az utunk a Nagyerdőn vezetett keresztül. Vihar készülődött, a szél meg-megcibálta a fák lombkoronáját. Felhajtottuk a gallérunkat, és megszaporáztuk a lépteinket.
Aztán Gronyár egyszer csak megkérdezte tőlem:
– Hallottál már a halott kislányról, akinek a szelleme minden éjjel visszajár kísérteni?
Épp a Békás-tó mellett haladtunk el. Fölöttünk denevérek cikáztak, az erdő sűrűjéből kuvikolás hallatszott, a békák a mocsárban hátborzongató hangon kuruttyoltak, nekem meg hirtelen felállt a szőr a hátamon.
– Miféle kislányról van szó? – kérdeztem némileg elfogódottan.
– Mindjárt megmutatjuk – biztatott Gronyár, mintha csak röviddel azelőtt arról tájékoztattam volna, hogy ezen a baljóslatú éjszakán egyéb vágyam sincs, mint halott kislányok visszajáró szellemével randevúzni. De nem volt mese, nemsokára odaértünk az óvoda kerítéséhez. Ott a két cimborám megtorpant, és lecövekeltek a leláncolt kapu előtt.
– Hallgasd! – tartotta fel a mutatóujját Gróf. – A hinta… hallod? – kérdezte.
– Mi van vele? – makogtam megszeppenve.
– Hát nyikorog. A halott kislány hintázik rajta – magyarázta.
– Néhány éve baleset történt az óvodában – vette át a szót Gronyár, és jelentőségteljesen suttogva hozzátette: – Egy kislány leesett a hintáról, és meghalt. Azóta visszajár a szelleme, és minden éjjel hintázni kezd. A lánc pedig panaszosan és vádlón nyikorog, hogy minden erre járót figyelmeztessen, itt valaha nem vigyáztak egy kislányra, akinek ezért meg kellett halnia…
Meresztgettem a szemem befelé, de semmit sem láttam. Aztán Gronyárra néztem, akinek az arca ijesztően világított a sötétben. És akkor… abban a szent pillanatban… meghallottam! Szűz Mária, édesanyám! A vér is megfagyott az ereimben. A hinta szabályosan nyikorgott, mintha egy könnyű kis test ülne benne, és ütemesen lökné előre-hátra…
Nagyot nyeltem, és Gróf felé fordultam:
– Nem lehet, hogy a szél hintáztatja?
– Miféle szél? – kérdezte kísérteties hangon a cimborám, majd megnyalta a mutatóujját, és az ég felé fordította: – Tökéletes szélcsend van.
Valóban. Nem is vettem észre, mikor állt el a szél. Azt azonban igen, hogy ebben a pillanatban némi elkeseredett pislákolás után végleg kialudt fölöttünk az utcai lámpa, s onnantól már csak a Hold világított, már amikor előbújt a sötét felhők mögül. De tényleg nem fújt már a szél, és a síri csöndben hátborzongatóan nyikorgott a hinta ott, valahol a kerítésen túl, a sötétség mélyén.
– Na ugye, hogy igazat mondtunk – lihegte hátulról a nyakszirtemre Gronyár, és én legszívesebben világgá szaladtam volna. Azt számolgattam, mennyi még az út hazáig, és hogy vajon fel fogok-e fázni, mert hogy én itt záros határidőn belül összepisilem magam, az egy pillanatig nem volt kérdéses előttem.
– Menjünk. A halott kislány nem szereti, ha sokáig hallgatóznak itt – szólalt meg nagy sokára Gróf, és én úgy éreztem, az éjszaka folyamán először fedik egymást a vágyaim a halott kislányéval.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a néptelen utcákon át elértük végre az újkerti háztömböket. Ott elbúcsúztunk egymástól, és immár egyedül indultam a Révbíró tér felé, útközben igen sűrűn hátrapislantva.
Amíg a lift az ötödik emeletre repített, azon imádkoztam, nehogy beragadjak, és elsötétüljön minden, mert akkor tutira össze fogom gyurmázni a nadrágom ülepét. De szerencsére ilyesféle közjáték nélkül ért véget a liftaknában történő utazásom.
Aztán remegő kézzel megpróbáltam betuszakolni a kulcsot a zárba, és miután ez a tizenhatodik kísérletre sikerült is, kisvártatva már a kedvesem mellett hevertem, az orromig felhúzott paplan alatt. Elalvás előtt azon töprengtem, vajon mivel fogom magyarázni előtte, hogy reggelre megettem a fél kispárnát, és verejtékben úszik a lepedő alattam…
Másnap telefoncsörgésre riadtam fel. Egy másik havercimborám, Koca keresett. Pár szó után érzékelte, hogy nagyon megviselt vagyok, és rá is kérdezett az okára, én meg hozzákezdtem, hogy elmeséljem neki az éjjel történteket, de csakhamar letorkolt:
– Állj, ááállj! Te marha! Téged is megszívattak? Wehhehhehhe! Tudod, miről van szó? Nem? Na, akkor elmondom. Van az a madár, amelyik mindenféle hangot képes utánozni, amit hall. Na már most, mivel az ovisok egész nap hintáznak, a madár szépen megtanul nyikorogni, aztán éjjelente reprodukálja a napközben hallottakat. Hát ennyi. Az a két elmebeteg meg mindenkit odahurcolász a kerítés mellé, és előadják a halott kislány meséjét. Te is bevetted, te ökör? Wehhehhehhe!!!
Ezek után felhívtam Grófot és Gronyárt, majd elküldtem őket nagyon, de nagyon messzire, oda, ahol még a madár sem jár.