Amikor ma délelőtt átjött hozzánk Berzenke, egyedül Koca volt ébren. De akkora zajt csaptak ketten, hogy nemsokára mi, a jeles fesztiválozók is előbújtunk odúinkból, és kitámolyogtunk az étkezőbe. Elsősorban leteremtettük Kocát, hogy miért nem csinált még reggelit, mondjuk rántottát húsz tojásból, de a girhes basszusgitáros felháborodott:
– Nem tűnt fel nektek, hogy nem házvezetőnőnek szerződtem ide?
Egy darabig néma csend ülte meg a helyiséget. Szerintem mindannyiunk fejében megjelent a rejtvény, amely két darab képet tartalmaz. Az egyiken Koca látható, a másikon meg egy házvezetőnő. És az a feladat, hogy találjuk meg a két kép közötti, mintegy 398 apró különbséget.
Az átmeneti csendnek kétfajta pittyegés vetett véget. Én is kaptam egy sms-t, meg Berzenke is.
– Nahát, de szuper! Átutalták a honoráriumomat – örvendeztem én.
– Nahát, de szuper! Írt nekem valami Kinga nevű csaj – álmélkodott Berzenke.
Az én közleményemmel a világon senki nem foglalkozott, a Berzenkéére viszont mindenki rárepült. Felváltva faggattuk, mire kiderült, hogy halvány fogalma sincs, ki az a lány, aki „Kinga voltam, pusziii” formulával zárta titokzatos üzenetét.
Berzenke azonnal hazatrappolt a szomszédos bérleménybe, nyilván, hogy kettesben tudjon bájcsevegni a misztikus hajadonnal. Amikor negyed óra múltán visszatért, már jelentős életöröm ömlött el cudar kis arcocskáján:
– Megvan, srácok! Tudom már, ki ez a csajszi! A Tankcsapda-koncert után dumáltam vele, csak az nem volt világos eddig előttem, hogy mi összejöttünk!
Na ja, hát Berzenke tényleg nem az a rapid agyműködésű értelmiségi, na de hogy ne vegye észre, hogy összejött egy csajjal? Ez még nekünk is új volt.
Gronyár elővette a telefonját, és megmutatott egy olyan fotót pöttöm kis barátunknak, amelyet tegnap a Tankcsapda-koncert vége felé csinált. A fotográfián az látható, hogy Berzenke egy igen szemrevaló hajadonnal tereferél.
Na, erre Berzenke olyan szerelmes lett, hogy újra hazaszaladt, és immár csak fél óra múltán került megint elő. Igaz, ekkor már négy darab papírlap is volt a kezében, amelyeket szétosztott közöttünk, a következő felszólítással:
– Verset írtam neki. Már úgy értem: hozzá. De nincs meg az utolsó két sor, nagyon jó lenne, ha segítenétek!
Gyanakodva vettük át a papírokat, és mind a négyen belemélyedtünk.
Átmenetileg megint nagy csönd támadt.
Aztán először Koca kezdett el fojtottan röhögni. Majd Gróf is gyanúsan harákolt. Amikor pedig Gronyár hahotában tört ki, mindannyian csatlakoztunk hozzá. A papírlapon ugyanis ez állt:
Amikor rád néztem, Kinga
Szívemben kilengett az inga
Keblemen feszül az ing ma
Mikor rád gondolok, Kinga
Bús lelkemben a hinta
Fellendült miattad, Kinga
Pedig tegnap még mintha
Szomorú lettem vón, Kinga
Papíromon bús volt a minta
Majd tollamból kifogyott a tinta
De akkor megjelentél, Kinga
És pluszba lengett ki az inga
Nagyon megtetszettél, Kinga
Hajtok én rád, mint a bringa
……………………….
……………………….
A műelemzést Koca kezdte meg:
– Áruld már el nekem, haver, hogy mi a bánatért akarsz te ezen a lányon biciklivel áthajtani?
Gróf összevont szemöldökkel firtatta:
– Vettél ma már magadhoz bármiféle tudatmódosító szert?
Mivel tudom, hogy Berzenkénél csakis a kijózanító őszinteség a járható út, szikáran kijelentettem:
– Nem hiszem, hogy mostanában olvastam volna ennél szarabb szerelmes verset.
– Szerinted is szar? – fordult utolsó mentsvárához, Gronyárhoz az akkor már kissé pesszimista Berzenke.
Gronyár megpróbált értelmiségi arckifejezést magára ölteni, és a papírlapra vetvén kritikus tekintetét, a következő műelemzést adta elő:
– Én nem mondanám, hogy szar. Sokkal inkább nevezném hergya, nyomorult, szánalmas fosadéknak.
Na már most, akik azt gondolják, hogy milyen kegyetlenek és érzéketlenek vagyunk, azoknak hadd mondjuk el, hogy Berzenke KIZÁRÓLAG EBBŐL ÉRT! Nála nem lehet finomkodni, mert akkor az jut el az agyáig, hogy voltaképpen rendben van itt minden, aztán rányom a küldés gombra, mi meg foghatjuk a fejünket, hogy már megint lehetett volna egy jó csaja, de ez a félhülye feláldozta a kapcsolatot a saját költőiségébe vetett hite oltárán.
Persze ilyenkor Berzenke mindig elkeseredetten kapálózik, mint ahogy most is ezt tette:
– Jelzőkkel dobálózni nagyon könnyű! De egyikőtök se tudná megindokolni, hogy miért nem jó, amit írtam!
Gróf megnyugtatólag a vállára tette a kezét, és így szólt:
– Drága barátom! Ha kimerítő verselemzést akarsz, akkor hallgasd meg a véleményemet, mert bár nem vagyok irodalomtanár, de azért a jó ízlésem és a józan ítélőképességem még nem hagyott el.
Azzal a tekintetét hol a papírlapra, hol pedig Berzenke arcára függesztve így folytatta:
– Nagyon tetszik, hogy a népies vonalat is belevitted nagyívű művedbe, és úgy fogalmazol, miszerint „szomorú lettem vón”. De ez minden pozitívum, amit a költeményedről el tudok mondani. Számomra úgy tűnik, mintha a kisegítő iskola hatodik osztályába járó, egyébként már 19 éves Béluska valami úton-módon megkaparintott volna egy szóvégmutató szótárt, és elhatározta, hogy minden lehetőséget kiaknáz, ami a szótárban a Kinga név kapcsán szerepel. Nem lehet érteni, hogy mitől van a kebeleden belül egyidejűleg egy hinta és egy inga is, bár ez a belgyógyászati tumultus kétségtelenül magyarázatul szolgálhat arra, miért feszül annyira a mellkasodon az inged. Mindenesetre a mellkasodat kebelnek nevezni számomra… hát, hogy is mondjam… némi transzszexuális felhanggal bír. A mintákra és tintákra már nem térnék ki, legfeljebb annyiban, hogy amikor sokat tintázol, akkor egyáltalán ne írj verset, főleg ne szerelmest. Próbáld meg egyszerűen csak levarrni a lányt, a kínrímek alkalmazása nélkül, és hidd el, a siker számottevőbb lesz, mintha ezzel a költeménnyel elkezdenél házalni különböző irodalmi szaklapoknál.
Hát így történt, hogy pöttöm kis barátunk nem küldte el a verset Kingának, de mi most kimegyünk megint a Campusra, és ott hátha történik valami sokkal jobb, mint Berzenke verse.