Pozsony (2/1. rész)
Egy szerdai délutánon az Almási család férfitagjai birtokukba vették a nappalit, és az anya által frissen sütött pogácsát majszolva izgatottan várták, hogy megkezdődjön a tévében a meccsközvetítés.
Kedvenc focicsapatuk az FC Bratislava ellen készült pályára lépni ezen az augusztusi kupaszerdán, s ennek kapcsán apa, Ákos és Gergő egymás szavába vágva, sőt, néha teli szájjal latolgatták a mérkőzés kimenetelének esélyeit, egyszóval kezdtek ráhangolódni a nagy összecsapásra. Öcsi azonban egészen más előkészületeket folytatott a sporteseménnyel kapcsolatban. Buzgón lapozgatta a világatlaszt, s közben egyre inkább elkomorult az arca.
– Apa, merre van az a Bratislava? – kérdezte nagy sokára, amikor már végképp nem boldogult a szeme előtt összefolyó apró betűkkel.
– Úgy keresd, hogy Pozsony – javasolta Ákos, aztán látva, hogy Öcsi lelkes lapozgatásba kezd, még hozzátette: – Ha javasolhatok valamit: Közép-Európától ne lapozz el túl messzire. A legjobb az lesz, ha átfésülöd a Duna mentét. Tudod követni, hogy merre folyik a Duna?
– Persze! – vágta rá büszkén a kisfiú. – Anya megmutatta, hogy ezek a kék vonalak jelzik a folyókat, és melléjük van írva a nevük.
– Ügyes vagy – biccentett elismerően Ákos. Nem akart mindjárt előállni a megoldással. Méltányolta kisebbik öccse igyekezetét, aki most ismerkedett a térképpel, s szerette volna, ha minél több sikerélmény éri ebbéli foglalatossága során. De másvalaki is a szívén viselte Öcsinek a kartográfiával kapcsolatos előmenetelét:
– Most miért akarjátok összezavarni szegényt? – méltatlankodott Gergő. – Tanulja csak meg annak a városnak a rendes nevét, mert majd annak idején gondjai lesznek a földrajzórán, és akkor meg az lesz a bajotok, hogy miért hoz haza egyeseket.
– Hogy érted azt, hogy a „rendes nevét”? – kérdezte elképedve Ákos.
Almási Károly is csodálkozva ingatta a fejét:
– Mondd csak, fiam, a kisöcséd történelmi tanulmányaival kapcsolatban nincsenek aggályaid?
– Nem tudom, mire gondolsz, apa – mondta Gergő, s eme kijelentését illusztrálandó, csakugyan módfelett értetlen arcot vágott.
– Hát csak arra – magyarázta a családfő ironikus hangon –, hogy Pozsony városa játszott némi szerepet a magyar nemzet históriájában… Nem rémlik valami a történelemórákról, fiacskám?
Gergő nem volt rá felkészülve, hogy a kupameccset megelőző negyed órában számot kell adnia ilyesfajta ismereteiről, ezért hát csak annyit szólt durcásan:
– Amelyik településről most beszélünk, az tudtommal Szlovákia fővárosa, tehát a hivatalos neve Bratislava, és kész.
– Senki sem vitatta, hogy a hivatalos neve micsoda, de ha nem csal az emlékezetem, az imént nem „hivatalos”, hanem „rendes” nevet emlegettél – mutatott rá apa. – Épp ezért nem látom be, hogy egy hozzád hasonló fiúcska szemében miért ne lenne rendes név a Pozsony egy olyan várossal kapcsolatban, amelyiket a magyarok évszázadok óta így neveznek. A szászok meg Pressburgnak. Sőt, maguk a szlovákok is Presporkként emlegették, és még száz éve sincs, hogy Bratislavaként szerepel a térképeken.
– De hát ez nem nacionalizmus, apa? – próbált mentegetőzni Gergő.
Almási Károly végtelenül szomorú arckifejezést öltött:
– Édes fiam, ez a szóban forgó város 300 éven keresztül a magyar királyok koronázóvárosa és az országgyűlések, a pozsonyi diéták helyszíne volt. Tehát a dolog lényegét tekintve elmondhatjuk, hogy a mohácsi vész után hosszú időn keresztül Pozsony volt Magyarország fővárosa. Az országgyűlések egészen az 1848-as forradalomig itt üléseztek. Ezt illene tudnia egy olyan fiatalembernek, aki ez idáig feltehetően nem az iskola mellé járt.