Pozsony (2/2. rész)
– Ha már a nacionalizmusnál tartunk… – vette át a szót Ákos, sőt, nemcsak a szót vette át, hanem a világatlaszt is Öcsitől. Németországhoz lapozott, aztán Gergő orra alá tolta a térképet, és egy település nevére mutatott: – Hogy hívják ezt a várost?
– Leipzig – bökte ki Gergő.
– Úgy van – nyugtázta Ákos. – És hogy hívjuk ezt a várost mi, magyarok?
Gergő tanácstalanul csóválta a fejét.
– Lipcsének – segítette ki apa.
– Hát nem érdekes? – tette fel költői kérdését az egyetemista fiú. – Tudtommal egyetlen árva magyar királyt sem koronáztak ott, és nem is üléseztek benne a magyar főrendek. Akkor vajon miért nevezzük Lipcsének?
– Mit tudom én? – rándította meg a vállát Gergő. Nagyon szerette volna, ha végre visszatér a társalgás az eredeti medrébe, mégpedig a futballmeccs esélyeinek latolgatásához, ugyanis a csapatok épp ebben a percben futottak ki a zöld gyepre. Ákos azonban tovább ütötte a vasat:
– Pontosan abból az okból, amiért Bécset sem hívjuk Wiennek, Varsót sem Warszawának, és Prágát sem Prahának.
Gergő ezúttal sem mutatott nagy hajlandóságot az iránt, hogy egykönnyen elfogadja bátyja érveit. Arra a sportriporterre hivatkozott, aki éppen a csapatok összeállítását sorolta, és aki egy múltkori közvetítés alkalmával magyar fül számára igencsak furcsán mondta ki egyes portugál és angol játékosok nevét, arra hivatkozván, hogy a szóban forgó neveket maguk a portugálok illetve az angolok is ekképpen ejtik.
Ákos elmosolyodott öccse okfejtésén, aztán újabb kérdést tett fel:
– Mondd meg nekem, légy szíves: mi Franciaország fővárosa?
– Párizs – felelte Gergő.
– Nincs igazad. Ha szigorúan tartani akarod magad ahhoz, amit az imént elmondtál, akkor a francia főváros nevét nem ejtheted így ki – jelentette ki Ákos, aztán bemutatta, hogyan ejtik maguk a franciák Párizs, Toulon vagy Bordeaux nevét.
– Hű, a mindenit! – képedt el Öcsi. – Én ezeket még náthásan sem tudnám kimondani!
Ebben a pillanatban megkezdődött a mérkőzés, így hát a rögtönzött fonetikai kongresszus egy időre felfüggesztette munkáját. Legközelebb már csak a szünetben tértek vissza a témára. Ekkor azonban a családfő ragadta magához a szót:
– Pár évvel ezelőtt a lapom kiküldött Kárpátaljára, hogy az árvízi helyzetről tudósítsak. Már benn álltunk a sorban a záhonyi határátkelőnél, amikor megmakacsolta magát a szolgálati kocsink. Félretoltuk, és vártuk a műszaki mentést, s közben szóba elegyedtünk a kamionosokkal. A sofőr kollégám persze legszívesebben technikai jellegű tanácsot szeretett volna kérni tőlük, de azon túl, hogy néhány szerszámot kölcsön adtak, nemigen tudtak segíteni rajtunk. Mint kiderült, jóval komolyabb volt a baj, mint hogy ott helyben el lehetett volna hárítani.
Én persze sokat nem tudtam lendíteni az ügyön, és bevallom őszintén, nem is szerettem volna egy toldozott-foldozott járművel nekivágni a határon túli, árvíz sújtotta vidéknek. De mint újságírónak, nem is elsősorban a műszaki probléma kötötte le az érdeklődésemet. Tudniillik az történt, hogy az egyik kamionban, amelyik mellett éppen álldogáltunk, be volt kapcsolva a CB-rádió. Arra lettem figyelmes, hogy a kamionsofőrök kíváncsian érdeklődnek egymástól: hogy halad a csopi sor?
Megütötte a fülemet ez a furcsa kifejezés. El sem tudtam képzelni, mit takarhat. Meg is kérdeztem az emberünktől, hogy ez valami kamionos vagy határőri szakkifejezés-e? Ő erre nagyot nevetett, és elmagyarázta, hogy a határ túloldalán lévő település neve Csop, tehát az általam hallott kérdés arra vonatkozott, hogy vajon az ukrajnai határátkelő felől is olyan lassan halad-e a sor, mint kifelé. Jót kacagott a tudatlanságomon, én azonban nem tudtam vele mulatni. Sőt, végtelenül elszomorodtam. Eszembe jutott az a felmenőm, aki 1920-ban, tizenkét évesen egy tehervagon aljába kapaszkodva szökött át a frissen megrajzolt határon, azért, hogy Magyarországon lehessen magyar. Fájó szívvel hagyta maga mögött a családját, a szülőfaluját, Nagygejőcöt, és azt a települést is, ahol most már évtizedek óta teherautó-konvojok araszolnak, és ezt a menetoszlopot a jelek szerint a kamionosok csak úgy emlegetik egymás között: a csopi sor.
Elmeséltem ennek a derék sofőrnek, hogy azt a bizonyos települést mi, magyarok hosszú-hosszú évszázadok óta úgy hívjuk: Csap. És ha mi, magyarok is megszűnünk ezt a sanyarú sorsú falut az ősi nevén emlegetni, akkor helyettünk már soha senki nem fogja ezt tenni. És akkor már nincs messze az az idő, amikor a történészeken meg a levéltárosokon kívül senki sem fogja tudni, hogy volt egyszer egy magyar falucska, amit Csapnak hívtak.