Minden évben akad egy, de tényleg csak egy pillanat, amikor az összes becses briganti maradéktalanul irigyel engem a foglalkozásom miatt. Ez a pillanat pedig akkor jön el, amikor a Campus Fesztivál nyitónapján lazán besétálok a rendezvény területére a sajtóakkreditációmmal, miközben ők izzadva állnak sorba a belépőjükért, amit aztán persze pénzért vesznek meg.
Legutóbb lehetőségem nyílt rá, hogy két másik embernek is intézzek sajtóakkreditációt. Már előre élveztem, hogy jól meg fogom versenyeztetni a becses brigantikat, mégpedig valami nekem tett szívesség mezőnyében. Csakhogy igen hamar bebukott a tervem.
Koca szomorúan bejelentette, hogy az idén kihagyja a haccacárét, mert ő mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést. És hát ugyebár még alig kezdődött el az egy hónapos absztinenciája. Inkább nem kockáztat. (Erről bővebben majd a készülő könyvben.)
No sebaj, még mindig maradt három ember, akiket versenyeztetni lehet a két darab karszalagért – gondoltam én. Csakhogy ekkor meg az derült ki, hogy Grófnak valami régi nője, aki manapság egy magazint szerkeszt, a szép emlékek okán intézett Grófnak egy sajtóbelépőt, átmenetileg kinevezve őt tördelőszerkesztőnek. Ezen nagyon elámultunk, mert tudomásunk szerint arisztokratikus barátunk legfeljebb citromos nápolyit tud tördelni, nem újságot.
Szóval hárman maradtunk a három VIP-karszalagra, Gronyár, Berzenke és jómagam.
Na most az alábbi történetet ne tessenek úgy érteni, hogy az egy társadalomkritika, netán szociográfiai kirándulás a fesztiválos élet határmezsgyéjére, meg más ilyenek. Csak egy egyszerű eset leírása.
Amikor letelepedett Gronyár mellé a csaj a sörasztalnál, még nem sejtettem semmit. Magamban azon röhögtem, hogy az én drágakedves barátom folyton úgy tartja a jobb kezét, hogy feltétlenül látszódjon a csuklószalagján a PRESS felirat, tehát ő egy nagyon fontos ember, aki nem indokolatlanul van jelen az eseményen, bizonyára tudósítást is fog majd írni valamilyen szaklapnak a csudás összejövetelről.
– Te szereted József Attilát? – kérdezte a lány, minden előzmény nélkül, és szinte érezni lehetett, hogy most a múlt század irodalmi életének olyan kalandos mélységeibe fogunk kirándulni, ahol még maga Gronyár is jól fogja magát érezni, elvégre a „Tudod, hogy nincs bocsánat” neki egy alapvetése, mindig elszavalja részegen annak a haverjának, akire éppen mérges.
– Szeretem hát – vallotta be Gronyár a fesztiválos hajadon érdeklődése nyomán, de az őszinteség jegyében rögtön hozzá is tette: – Azért kicsit zavar, hogy hosszabb ideje meg van halva.
– Az nem baj – legyintett a vörös hajú démon, mint aki számára az élet vagy a halál csak egy határmezsgye, nincs különösebb jelentősége. – Attól még beszélgethetünk róla. Szerinted is kommunista volt?
Gronyár arcára ekkor az a jól ismert képlet ült ki, amit olyankor szokott magára venni, amikor egy zenés-táncos rendezvényen őt a kommunizmus rejtelmeiről faggatják bizonyos vörös hajú démonok, akiket inkább jól le kéne varrni a fák mögött, arccal a vasút felé, oszt ottan nem volna helye semmiféle elvtársi közösködésnek a párt idősebb funkcionárusaival.
– Nagy baj, ha inkább az elúszott dinnyehéj jut eszembe? – próbált intellektuálisnak látszani Gronyár, és már befordította a csuklóján lévő szalagot, hogy ne nagyon látszódjon a PRESS felirat.
– Nem baj – nyugtatta meg a vörös hajadon, és igyekezett úgy tenni, mint aki nem is tud róla, hogy majdnem kilátszanak a mellbimbói. – A dinnye nagyon egészséges, főleg ebben az időszakban – közölte vidékfejlesztési hitvallását, és tényleg igaza volt, mert dinnyét enni éretlen állapotban, főleg meg magról az nagyon macerás, hovatovább fosatós lehet.
A múlt század költészetének immár lőttek, de azért még hosszú perceken át zajlott a csudás párbeszéd, amelynek végén a hajadon megérdeklődte Gronyártól, hogy tulajdonképpen mekkora összeget szánna arra, ha ő most azt művelné vele, amit Monica Lewinsky csinált Clinton elnökkel az ovális irodában. A gerjedelmi érdeklődésnek az adott vajszínű árnyalatot, hogy olyannyira publikus volt, nem pediglen intim és titokzatos, hogy Berzenke majdnem átharapta a sörös poharat, amiből éppen fogyasztott, és köhögéssel próbálta meg elfedni, hogy ő most éppen köhög.
Gronyár ekkor már nem a menő karszalagjait, hanem az ezüst karikagyűrűjét próbálta mutogatni a jeles hajadon felé, aki észlelvén, hogy itt semmiféle anyagilag kompenzált betevő nem lesz, ingerülten feltápászkodott a helyéről, és a tekintete újabb potenciális kliensek után kutatott a távoli messzeségben. (Ami eleve hülyeség, hiszen a messzeség csakis távoli lehet. Közeli messzeséget látott már valaki? Ugye, hogy nem?)
Az üzletkötés során elszenvedett veszteségeit a leány úgy próbálta kompenzálni, hogy elhaladtában még odaszólt Gronyárnak, satnya gyökérnek nevezve őkelmét, és ez azért volt rossz, mert utána ezt a pszichedelikus eseményt barátunk arra használta ki, hogy vigasztaljuk meg őt különféle igen drága szeszes italokkal, a lelki egyensúlyát helyreállítandó. Meg is állapodtunk Berzenkével, hogy sokkal jobban jöttünk volna ki a dologból anyagilag, ha Gronyár mégiscsak levarrja ezt a hülye picsát a fák mögött, de nincs ilyen szerencsénk, nekünk sajnos ez jutott. Ez egy ilyen barát.