A körbejárás akkor kezdődött, amikor egy csoportban kiderült, hogy gyűjtöm a papírrégiségeket, és egy nagyon kedves asszony küldött nekem egy szakajtónyi olyat, továbbá a pakkban egy múlt század eleji, iskolai palatábla is lapult.
Aztán úgy folytatódott, hogy egy másik nagyon kedves asszony felhívta a figyelmemet egy licites csoportra, ahol beteg gyerekek gyógyulásához lehet hozzájárulni. Feldobtam a palatáblát, hátha valakinek megtetszik, és úgy is lett. Ezer forintról indítottam a licitet, végül egy Rózsa nevű leányzó ütötte le 9000 forintért. (A Rózsa a vezetékneve volt.)
No, ez a kedves hajadon elküldte nekem a bizonylatot, miszerint átutalta a vételárat az alapítvány számára, én pedig kértem a címét, hogy hova postázhatom a cuccost. De kiderült, hogy debreceni ez a kedves hajadon. Csak hát olyan messze lakik tőlem, hogy netovább, meg még nagyon külterületen is, úgyhogy gondolkodóba estem. Debrecenen belül postázni milyen gizdaság már? Mintha nem akarnék vele találkozni, mert embergyűlölő remete vagyok, vagy egy magáról túl sokat képzelő, titokzatoskodó bumburnyák. Viszont kibuszozni oda, aztán meg gyalogolni fájva…
Erre a kedves kis hajadon közölte, hogy ő amúgy is Angliában dolgozik, de adjam meg a telefonszámomat, és az apukája majd felhív engem, és el is jön kocsival a cuccért.
Nemrég volt itt Rózsa úr, átadtam a küldeményt, és gratuláltam neki, hogy ilyen remek ember a kislánya. A palatábla most éppen Rózsa úrral utazik dél felé, messzire, nagyon remélem, hogy neki is szerencsét hoz, minimum balesetmentes közlekedést.
Hát így járult hozzá egy száz évvel ezelőtt élt kisgyerek palatáblácskája egy ma élő beteg kisfiú gyógyulásához. És nekem ez az egész semmibe sem került.
Az élet szép.