Amit nem lehet aprópénzre váltani

2018 nyara

Ülünk Sepsiszentgyörgyön, egy napsütötte teraszon az asztal mellett. Kortyolom a sörömet kedélyes nyugalomban, cseverészünk, nevetgélünk, és még csak nem is sejtem, mi vár rám alig egy perc múlva.

– Szasza, van nálad magyar aprópénz? – kérdezi egyszer csak a vendéglátónk kicsi lánya, majd az utánozhatatlan humorával hozzáteszi: – Nyugi, nem cigire és nem buszjegyre kell. Csak meg szeretném nézni.

Előkotrom a pénztárcámat. Véletlenül mind a hatféle pénzérméből akad benne, amelyik forgalomban van. Sorra leteszem az asztalra a kétszázast, a százast, az ötvenest, a húszast, a tízest és az ötöst.

A Kicsilány arcán először gyermeki öröm tükröződik. Kézbe veszi az érméket, simogatja a magyar címert. Nem szól akkor már semmit, csak halkan szipog, és patakzik a könny a szeméből.

Ilyenkor nincs mit tenni. Megszólalni nem lehet. Ha nagyon bátor vagy, megpróbálhatod, de nem érdemes, mert úgysem tudnál végigmondani még egy tőmondatot sem.

Próbálok másfelé nézni, és nyelem a könnyeimet. Hiába nézek másfelé, úgy is hallom a szipogást, és az a szívből jövő boldogságot tükröző arc már úgyis beleégett az elmémbe, örökre.

Ilyen megrendítő, letaglózó élményt talán még nem éltem át soha. Egy ifjú székely leány döbbenetes egyszerűséggel és gyermeki tisztasággal tanította meg nekem, hogy mi az a hazaszeretet.

Ezt a történetet csak leírni tudom, mert biztos vagyok benne, hogy bármeddig is élek, soha, senkinek nem fogom tudni elmesélni élőszóval. Hiszen még most, ahogy leírom is, elsírom magam.

Az az ember, aki most hazaért, már nem ugyanaz az ember, aki néhány napja hazaindult az övéihez Székelyföldre.