A napokban eszembe jutott egy ősrégi történet, még a nyolcvanas évek végéről, amikor is első munkahelyemen, a postán próbáltam magamba szívni eme gyönyörű hivatás minden csínját, továbbá bínját is. A magamba szívás elősegítéséhez néha elég volt megfigyelés alá venni az embert, kit úgy hívtak: Csurpek Imre.
Csurpek Imrének az volt a munkaköri feladata, hogy a postára betévedő, mindenáron akadékoskodni akaró ügyfeleket lenyugtassa, számukra megfelelő és kielégítő megoldást találjon a felmerült postaforgalmi jellegű problémára.
Mellesleg soha nem értettem ezeket az ügyfeleket. Vajon miféle reményt dédelgethettek a lelkükben, midőn egy olyan emberre bízták ügyük elintézését, akit Csurpek Imrének hívnak? Kabaréjelenetekben meg más vicces alkotásokban szoktak bizonyos személyeket úgy hívni, hogy Csurpek. Ráadásul ennek a Csurpek Imrének a fizimiskája és a habitusa is teljesen kompatibilis volt azzal a névvel, hogy Csurpek Imre.
Mindegy, haladjunk. És vegyük fel ott a fonalat, amikor én, az alig 18 éves siheder legény, mint ifjú postai reménység olyan ügykezelésnek voltam szemtanúja, amelyet egész életemre megjegyeztem.
Jött az ügyfél. Előadta a panaszát. Csurpek közölt vele egy megoldási metódust. Az ügyfél azt nem fogadta el.
Csurpek ekkor közölt vele egy másik elintézési lehetőséget. Az ügyfélnek az sem felelt meg.
Csurpek nem adta fel, megpendített egy harmadik variációt is. Az ügyfél azt sem fogadta el. Ő mindenáron az induló pozícióban elhangzott megoldást szorgalmazta, amely az egész probléma origója volt.
Csurpek nagyon szabatosan, világosan, már-már szájbarágósan elmagyarázta neki, hogy melyek azok az okok, szám szerint mintegy tizenhét, amelyek nem teszik lehetővé az ügymenet azonképpeni lebonyolítását. De az ügyfél ezt nem volt képes agyilag feldolgozni.
Ekkor Csurpek így szólt:
– Nézze, uram… – És itt azt hitte az optimista ügyfél, hogy egy negyedik variációról szóló előterjesztés fog következni. Csakhogy a teljes közlemény így hangzott:
– Nézze, uram! A viszontlátásra! – Azzal Csurpek ráhúzta az üvegablakot az akkor már pesszimista ügyfélre, majd kiment a folyosóra, de a legnagyobb lelki nyugalommal, és soha nem jött vissza.
Tátott szájjal bámultam ezt a megkapó jelenetet, és úgy éreztem, ma többet tanultam az ügykezelés mibenlétéről, mintha bemagoltam volna az egész F2-es szabályzatot.