Voltam a postán. Én, aki egykoron hét évet gályaraboskodtam a cégnél, ma már legszívesebben letagadnám, mert cikibb, mint valaha. És most ünnepélyesen fogadalmat teszek, hogy ha egyszer az életben úgy tudok bemenni abba az intézménybe, hogy ne kelljen beállnom egy kilométeres sorba, hanem első leszek valamelyik ablaknál, azt az eseményt 24 pontos betűkkel fogom megörökíteni a blogomban.
Szóval, megy az ember az ablakhoz levelet feladni. És aztán rájön, hogy az ablak mögött egy olyan munkaerő ül, akit hosszabb ideje kezelhetnek egy forradalmian új, hiperaktivitás elleni készítménnyel.
Előttem egy középkorú hölgy állt a sorban. Csekkbefizetéséhez a fedezetet körülbelül öt kilónyi aprópénz szolgáltatta, amit szépen berolnizva hozott egy dobozban. Amikor az ablak mögötti hajadon meglátta a rolnikat, az első kérdése az volt, hogy van-e a néninek kötelező nyilatkozata. Még emlékszem a hét év szigorítottból, hogy mire szolgál ez a dokumentum. A nyilatkozatban arra kötelezi magát a delikvens, hogyha a fényességes Posta bizottságilag kibontja a rolnit, és bizottságilag kevésnek találja a benne szereplő érméket, akkor az elkövető záros határidőn belül pótolja a hiányt. Remek találmány, azt hivatott szolgálni, hogy ne álljon a sor, amíg a hiperaktivitás elleni készítménnyel kezelt munkaerő számolja a zsetont.
Na ja, Álomországban, csak nem nálunk.
– Igen – felelte a hölgy –, van kötelező nyilatkozatom.
És közben optimistán mosolygott, sőt meg is mutatta az ablak mögött fontoskodó hajadonnak, aki közben előbányászta a nyilvántartást, hogy körülbelül melyik oldalon szerepel ő a dokumentumban, mint Rontó Pálné, trafikos. (Természetesen nem Rontó Pálnénak hívták a nénit, de nincs felhatalmazásom a valódi nevének közlésére.)
Szóval, csupa optimista mosoly volt akkor még az egész sor, élén Rontó Pálnéval, aztán velem, mögöttem meg egy szakasznyi emberrel. Kivéve a hiperaktivitás elleni készítménnyel kezelt munkaerőt. Ő ugyanis így szólt baljóslatúan:
– A legújabb rendelkezés értelmében az ötvenes rolnikat ki kell bontanom, és meg kell számolnom.
Vidám.
Rontó Pálné feltette azt a nem egészen indokolatlan kérdést, hogy akkor mi a bánatra szolgál a kötelező nyilatkozat? A kis postagalambocska azonban nem burukkolt erre semmit, csak széttárta a szárnyait, jelezve, hogy minden felelősséget a rendelkezést kiagyaló egyénre hárít. Ebben a gesztusban benne volt a véleménye is a rendelkezőről, amely szerintem sok ponton egyezett az enyémmel, mert magam is azt vallottam mindig, hogy a postaigazgatósági illetőkre nagyon ráférne, ha évente legalább egy alkalommal megnéznének egy postát közelről, netán dolgozni is beülnének egy ablak mögé. Az igaz persze, hogy jó részük délre már halott lenne, de annál kevesebb ingyenélőt kellene eltartania az államnak, azaz nekünk. (Legmélyebb tisztelet a kivételnek.)
Elképzeltem egy ilyen kis szemüveges, tornából felmentett nyüzügét, aki kitalálta, hogy az ötvenes rolnikat a kötelező nyilatkozat ellenére is ki kell bontani az ablaknál, és meg kell számolni a tartalmukat. Vajon miféle jelenetek játszódnak le egy ilyen postamester light nagybecsű agyában, amikor Rontó Pálnét, az ötvenes rolnikkal fizető trafikost maga elé idézi?
Szerinte Rontó Pálné bizonyára régóta tervezgeti már ezt a nagy volumenű átverést. Hétvégente szakmányban reszeli a pitykét, hogy az olyan méretű legyen, mint az ötvenes érme. Aztán, amikor felvirrad az Akció Napja, akkor kesztyűt húz, és a rolnikban elhelyez egy-egy tökéletesre reszelt pitykét. Gondoljunk csak bele! Ha csak tíz rolniban cserél ki egy ötvenest pitykére, az már kereken ötszáz forint!
Igen ám, de ott van az a fránya kötelező nyilatkozat. Csakhogy Rontó Pálné úgy okoskodik, hogy mire a posta nagybecsű alkalmazottai felbontják a rolnit, és bizottságilag ellenőrzik a benne szereplő érméket, addigra ő már rég felszámolta a vállalkozását, kiárusítja a trafikja készletét, és amikor az első felszólító levél megérkezik, ő már rég meglépett az ebül szerzett ötszáz forinttal, mégpedig egy olyan országba, amelyikkel hazánk nem írt alá kiadatási egyezményt.
A hiperaktivitás elleni készítménnyel túladagolt hajadon egyesével számolta az érméket. Amikor sikerült neki tízet összerendeznie, feltornyozta az érméket az asztalon. Aztán megint petyegtetett egyesével. Szíves figyelmébe ajánlottam, hogy ha számolás nélkül a tízes oszlop mellé helyez egy másik oszlopot, és az ugyanolyan magasnak mutatkozik, mint az etalon, akkor feltehetően szintén tíz darab ötvenes alkotja, ezáltal spórolhat egy kis időt a maga és az ablaka előtt rostokoló izgatott néptömegek számára.
Jó szándékú felszólamlásom meglepő reakciót váltott ki a lányból. Felém fordult, s olyan tekintettel mért végig, mintha épp most értesült volna róla, hogy tisztességtelen ajánlatot tettem a húgának, majd közölte, hogy ha hiányos a rolni, akkor neki kell kifizetnie.
Órák óta töprengek rajta, de nem sikerült a közleményem és a válasza közötti logikai összefüggést megtalálnom, valahogy nekem hiányzik egy láncszem.
A nap fénypontja egyébként az volt, amikor a tündöklően csinos, de elkeserítően béna hajadon a petyegtetési műveletek végeztével így szólt Rontó Pálnéhoz:
– Legközelebb a főpénztárba tessék menni befizetni a rolnikkal, mert ott van érmeszámoló automata.
Ááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!!!