Sokáig gondolkodtam, hogy közreadjam-e ezt a sztorit, mert valószínűleg megosztó lesz a tartalma szerény személyemre nézve, de aztán úgy döntöttem, ennyi év után mi bajom lehet?
A történet abból az időből származik, amikor huszonnégy éves fiatalemberként kézbesítő voltam az újkerti paneldzsungel egyik járásában. Az egyik tízemeletes háztömbben egy furcsa női hölgy teljesített házfelügyelői szolgálatot. Olyan korú volt, hogy az anyám lehetett volna.
Eleinte nagyon hálás voltam neki, mert amikor elkezdtem a munkát a körzetben, mindig készségesen kijött segíteni, amikor megérkeztem a lépcsőházba, és megkezdtem a küldemények bedobálását a földszinti levélszekrényekbe. Rám is fért, hiszen újoncként senkit nem ismerhettem abban a lépcsőházban sem, tehát amikor a levelekre nem írták rá az emelet/ajtó számát, akkor bajban voltam.
A nevére már nem emlékszem. De furcsa nézése a mai napig kísért. Mindig valami különös, félőrültekre jellemző, gyanús tűz lobogott a tekintetében. (Vagy ezt már csak utólag gondoltam így…? Nem is tudom. De mindegy is.)
Egy szép nyári napon megérkeztem a lépcsőházba. Ő kijött, segített, aztán megkért, hogy ha végeztem a levelek bedobálásával, akkor fáradjak már be hozzá egy pár percre.
Gyanútlanul befáradtam.
Leültetett az étkezőasztal mellé. Elém tett valami kimutatást, és elkezdett panaszkodni, hogy Csekenyák bácsi már hónapok óta nem fizeti a közös költséget.
Nem értettem. Mit akar ez a nőszemély? Tán arra akar rávenni, hogy ha Csekenyák bácsinak pénze jön, akkor azt neki, a házmesternek kézbesítsem, mivel a jóember tartozik a háznak?
Soha nem derült ki, mert ekkor átváltott Kotroczó bácsira, akinek az a szokása, hogy mindenféle limlomot kipakol a folyosóra, pedig ez tűzrendészetileg tilos, mert a folyosó az menekülési útvonal, de hiába mondják ezt a megátalkodott vénembernek, az csak pakol és pakol, és nem nyugszik addig, amíg az egész házat meg nem bünteti a tűzoltóság.
„Ki a fszom az a Kotroczó bácsi?” Ez járt a fejemben. Meg hogy nekem mi a bánat közöm van ehhez az egészhez. Nem tűnt fel ennek a némbernek, hogy postás vagyok, nem tűzoltó?
Kezdtem marhára unni a lakótársak függelemsértési leltárát, mentem volna a dolgomra, de ekkor a házmesterné rátért kettőnkre. Elújságolta, hogy Esztike néni, ez a pletykás vénasszony azt terjeszti a házban, hogy ő (mármint a házmesterné) összejött a fiatal, új postás sráccal. Aki én vagyok. Mit szólok ehhez?
Semmit se tudtam szólni (dacára annak, hogy a leghalványabb sejtelmem sem volt, ki a vihar lehet az az Esztike néni), mivel a házmesterné ekkor egy hirtelen mozdulattal a fején át lehúzta a blúzát, és ott ült előttem egy szál melltartóban. De épp csak félig sikerült eltátanom a számat, mert pillanatokon belül kiderült, hogy a produkciónak még koránt sincs vége. A házmesterné hátranyúlt, kikapcsolta a melltartóját, ezáltal a keblei leomlottak, egészen a combjáig.
Na most, nekem ekkor sok minden átfutott az agyamon, egy pillanat tört része alatt. Például az, hogy talán egy kandi kamerás felvételbe csöppentem bele. (Akkoriban kezdett hazánkban ismertté válni ez a műfaj.) Vagy ami sokkal rosszabb, egy rablásba, és ez a gravitációs jellegű kebelbemutató csak figyelemelterelés, ezért a házmesterné titkos bűntársa pillanatokon belül le fog engem ütni hátulról. (Elvégre kábé 60 nyugdíj kifizetésére való készpénz figyelt a táskámban.)
Szóval, sokféle gondolat átfutott az agyamon. De Isten látja a lelkemet, erotikus motívum egyikben sem szerepelt. Nyomokban sem. Úgyhogy viharsebesen befejeztem a szájamnak az ő eltátását, hirtelen nyúlcipőt húztam, és konkrétan elszaladtam. De tényleg! Futva távoztam a bérleményből!
A házmesterné soha többé nem jött ki nekem segíteni. Kézbesíthettem a leveleket egyedül. Kissé elárvultan, de büszkén, hogy sikerült megőriznem az erényességemet és szeplőtelen mivoltomat.