Elöljáróban feltennék egy találós kérdést a kedves olvasónak: ha bemegy egy postahivatalba négy ember, akiket mondjuk Kiss Jánosnak, Nagy Pálnak, Kerekes Dezsőnek illetőleg Sutyerák Tádénak hívnak, akkor kivel lesz a probléma?… Na kivel…?
Nem is találós kérdés ez, hanem inkább költői, mert még azok is az utolsóként felsorolt személyre tippelnének, akik életükben nem hallottak egy bizonyos Murphy nevű jeles törvényalkotóról.
Amikor az alább részletezendő történet játszódott, e sorok írója úgynevezett hivatali kézbesítőként teljesített szolgálatot a postán, vagyis az volt a feladata, hogy kielégítse Debrecen város lakosságának tértivevényes hivatalos irat után áhítozó tagjait. Mindazokat, akiket a kézbesítők napközben nem találtak otthon, ezért értesítő hátrahagyása mellett meginvitálták őket kies postahivatalunkba 16 és 19 óra közötti időpontra.
Borongós, baljóslatú őszi nap volt. Az önkormányzat, az APEH meg a telefontársaság, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre kínálták meg a lakosságot mindenféle felszólító levelekkel, úgyhogy kora délutánra kisebbfajta tömeg gyűlt fel az ablakom előtt. Nyilvánvaló volt, hogy egyedül nem leszek képes állni a rohamot, azért a főnököm beosztotta mellém az egyik kolléganőmet segítőnek. Nevezzük tán Ibolyának, legfőképp azért, mert valóban ez volt a neve.
Nos, Ibolya megfelelő időközönként kiment az ügyféltérbe, beszedte az értesítőket a sorban állóktól, aztán visszatért mellém, és segített kikeresni a leveleket. Hosszú órákon keresztül a legteljesebb mértékben meg voltam elégedve a munkájával, mígnem a tekintetem egy olyan értesítőre esett, amelyen ez a név szerepelt: Sutyerák Tádé.
Önmagában az, hogy egy embert Sutyerák Tádénak hívnak, a postai ügyvitel szempontjából teljességgel irreleváns. Az ő baja, mit érdekel az minket? Csakhogy még valami leolvasható volt az értesítőről: emberünknek nem tértivevényes hivatalos levele érkezett, hanem pénzesutalványa. Mi következik mindebből? Hogy egy vakmerő postai hivatalnoknak mihamarabb az ablak előtt hömpölygő tömeghez kell fordulnia, a fent említett nevet át kell ordítania a fél centi vastag üvegen, majd a név tulajdonosát tájékoztatnia kell, hogy rossz sorba állt be. És mindezt olyan arccal, amelyen a mulatozás halvány jele sem fedezhető fel.
Most megpróbálom visszaidézni azt a néma monológot, ami elkeseredett elmémben zakatolt a vészterhes felfedezés perceiben:
„Hát ez varázslatos! Sutyerák Tádé. Remek. És naná, hogy utalványa van. Ergo: most ki kell üvöltenem a nevét az ablakon át az ügyféltérbe, aztán tájékoztatnom kell, hogy rossz sorban áll, mert a hármas ablaknál fognak neki fizetni. Ez persze utópia, mert amint kiordítom, hogy Sutyerák Tádé, onnantól kezdve körülbelül negyed órán keresztül nem fogok tudni senkit semmiről tájékoztatni, mert muszáj lesz elvonulnom a páncélszekrény mögé röhögni…
Hát ezt nem hiszem el. Miért nem bírják ezt a fószert Kiss Gézának vagy Kovács Alajosnak hívni? Egyáltalán ez a Tádé férfinév vagy női?… Mondjuk totál mindegy. Ha férfinévre tippelek, és azt ordítom ki, hogy Sutyerák úr, akkor talán nem fogok megszakadni a röhögéstől utána? Dehogynem. Főleg, ha kiderül, hogy a Tádé egy női név, és idehömpölyög nekem valami tenyeres-talpas asszonyság…
És mi lenne, ha nem kajabálnék én itten semmit se, hanem egyszerűen megvárnám, amíg rákerül a sor, aztán lazán a hármas ablakhoz irányítanám?… Nem jó. Ha az ipse (vagy néni) megtudja, hogy fél órán keresztül várakoztattuk, csak azért, hogy aztán beállítsuk egy másik kilométeres sorba, akkor átharapja a torkunkat. De minimum beír a panaszkönyvbe. És most lesz fizetésemelés. Nem kéne kimaradni belőle…
Na, csináljunk valamit, mert vészesen fogy az idő!… Nyugi, Szabi, ennél sokkal rosszabb is lehetne a helyzet, ezerszer hülyébb nevek is léteznek a Sutyerák Tádénál. Mi lenne, ha például Ping Pongrácnak vagy Tök Etelének hívnák? Mi? Na ugye! Akkor vegyél erőt végre magadon, és… Hoppá! De miért én vegyek erőt magamon? Én szedtem be az értesítőket? Nem! Én nem vettem észre, hogy Tádénknak utalványa van, nem levele? Nem! Na, akkor majd Ibolya megoldja!”
Nos, Ibolya nem oldotta meg. Amikor vázlatosan tájékoztattam a helyzetről, és a kezébe akartam nyomni az értesítőt, akkor apró, nyüszítéshez hasonló vernyogások közepette kijelentette, hogy ő ezt a nevet még szokásos hangerőn is képtelen lenne kimondani.
Az idő pedig egyre csak telt…
– Legalább azt mondd meg, te mafla, hogy ez a Tádé férfinév vagy női? – érdeklődtem egyre vidorabb kedvű kolléganőmtől.
– Gyerekkoromban volt a tévében egy bábfilmsorozat, a Mazsola, amiben…
– Momentán egyáltalán nem érdekelnek a gyerekkori élményeid, talán majd egy másik alkalommal mesélj a kedvenc bábfilmjeidről, amikor az ablakom előtt mérhető népsűrűség konvergálni fog a nullához.
– De épp azt akarom mondani, hogy abban úgy hívták a kismalacot, hogy Tádé.
– És…?
– Csak úgy mondom.
– És koca volt vagy kandisznó?
– Azt nem tudom.
– Remek. És ez most mennyivel vitte előrébb az ügyünket véleményed szerint?… Ne vihogj már, az ég áldjon meg, hát te cseszted el az egészet!
Ibolyának azt mondani, hogy ne vihogjon, az eset várható kimenetelét tekintve körülbelül egy olyan felszólítással ért fel, mint amikor az ember vegetariánus életmódra próbál rábeszélni egy oroszlánt. Az idő pedig, mint említettem, vészesen telt. Merthogy alaptulajdonsága ez őneki. Ibolya pedig csöndesen vihorászott. Mert neki meg ez volt az alaptulajdonsága, még olyan esetekben is, amikor a hivatal területén egyetlen Sutyerák Tádé sem volt fellelhető.
– Na jó, ne húzzuk az időt! – szántam el magam a végsőkig. – Én most fennen szóval ide fogom hívni ezt a Sutyerákot, de szükségem lesz a segítségedre. Figyelj! Ideteszem a kezem az asztalra. Te pedig fogd meg a tűzőgépet, és nyomd rá a kézfejemre, mert…
– Hogy mit csináljak? – kérdezte riadtan Ibolya, és végre, ha csak másodpercekre is, de szüneteltette a vernyogást.
– Na idefigyelj, muszáj valami fájdalmat éreznem, miközben ezerrel belerivalgom az ügyféltérbe, hogy Sutyerák Tádé, ellenkező esetben közvetlenül a rivalgás után orkánszerű hangerővel fogok felnyeríteni, és akkor engem ez a Sutyerák kirúgat. Világos? Úgyhogy legalább te ne röhögj, bakker, hanem tűzzél!
– Na jó, de mennyire?
– Nézd, nem igénylem, hogy hozzátűzd a kezemet az asztalhoz, mint valami bútorkárpitos, és az sem lesz ellenemre, ha nem vérezünk itt össze mindent. Szóval: érzéssel, ha kérhetem. Ügyes kislány vagy te, fog ez menni neked.
Tényleg ment neki. Először ugyan a kímélő programot adta elő, de lelkes biztatásom hatására fokozta a nyomást. Én pedig, amikor úgy éreztem, hogy rövidesen csillagokat fogok látni, vettem egy nagy levegőt, és elkurjantottam magam:
– Sutyerák Tádé!
Az égegyadta világon semmiféle következménye nem lett rövid szónoklatomnak. Az ügyfelek értetlenül bámultak rám, mint egy csapatnyi bamba bornyú, de senki sem mozdult, senki sem jelentkezett. Ezt persze bizonyos aspektusból csak igen csekély mértékben csodáltam, hiszen ki az a hülye, aki ekkora nyilvánosság előtt nyíltan felvállalja, hogy igen, én vagyok az a bizonyos Sutyerák.
– Ezt nem hiszem el – mormoltam a fogaim közt –, nem elég, hogy Sutyerák, még töksüket is… Ne vihogj, Ibolyám, hanem tűzzél! Jön a második menet!
Még nagyobb levegő… rövid koncentrálás… aztán hadd szóljon:
– SUTYERÁK TÁDÉ!!!
Megint nem mozdult senki.
Tájékoztattam kolléganőmet, aki időközben egyre inkább belelovallta magát a szadisztikus segítségnyújtásba, hogy felhagyhat a tűzőgép-projekttel, mert most már azt sem találnám mókásnak, ha az a Tádé nevű kismalac sündörögne az ablakomhoz, akit ő gyerekkorában abban a bizonyos bábfilmben látott. De ez a fajta humortalanságom csupán néhány másodpercig tartott, ekkor ugyanis a sor végéről valaki megkezdte az előrenyomulást. Az illető egy hatvan év körüli pasas volt, aki hosszú, őszes, szerteszét álló hajzatot viselt. Pontosan úgy festett, mint egy őrült vécékefe, amelyik Einsteinnek képzeli magát. Ha abban a percben az ügyféltérben tartózkodik Michael J. Fox, boldogan borult volna Sutyerák Tádé nyakába, mert összetévesztette volna azzal a színésztársával, aki a Vissza a jövőbe című filmben a tudóst alakította.
Máig sem értem, hogyan sikerült arcizomrezdülés nélkül tájékoztatnom Sutyerák urat arról az örömteli tényről, hogy nem felszólító levele, hanem pénze érkezett. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy aznap elég sokáig túlóráztam, mert zárás után a főpénztártól a leszámolásig mindenhol el kellett mesélnem Sutyerák Tádé hihetetlen történetét.