Biznisz a seregben – 3. rész

A metódus a következő: megérkezik a sofőr, bejön az irodába a menetlevelével. Én az íróasztal fölé görnyedek, és látszólag észre sem veszem őt. Erre ő kénytelen közelebb lépni, és nyilván rá is les, hogy mivel foglalatoskodom. A párbeszéd pedig nagyjából a következő lesz:

– Hát te meg mit írsz?

– Leszerelő-menetlevelet Buza Zsoltinak.

– Micsodát? Le-sze-re-lő-me-net-le-ve-let???

– Azt.

– Hát az meg milyen?

– Éppenséggel megnézheted. Tessék, már majdnem készen van.

– Öcsém, ez baromi jó! Nem tudnál nekem is összehozni egy ilyet?

– Hááát, nem egyszerű. Kellene hozzá egy biankós menetlevél a műszaki irodáról, de csak ez az egy van.

– Ezt honnan szerezted?

– Latyák öcsi hozta, tudod, a Degec őrnagy írnoka.

– De hát csak tud szerezni még egyet, nem?

– Nem vagyok benne biztos. Attól, hogy az írnoka, még nagyon fosik Degec őrnagytól. Vagy pont azért!

– És ha kifizetném a veszélyességi pótlékot is?

– Hátttöööö… én nem nyilatkozhatok az ő nevében, de majd meglátom, mit tehetek. Mindenesetre holnap este csörögj le ide, a műszaki kapura, 42-es mellék, akkor már többet tudok mondani.

Naná, hogy másnap estére – természetesen „földöntúli veszélyek” legyőzésével – beszerzésre került a cucc.

Folyt tehát szépen az üzlet, áradtak a kuncsaftok, mint a Tisza, ám egyik este kellemetlen fénytani jelenség okozott vészhelyzetet.

Tudniillik amikor az irodámban égett a villany, kint meg sötét volt, akkor nem lehetett kilátni az ablakon. Ugyan hallottam én a közeledő lépteket, de mit foglalkoztam vele? Csak írtam tovább elmélyülten a biankós menetlevelet, szép kalligrafikus betűkkel. Este hétkor ugyan ki járhatna erre? Nyilván vagy Latyák öcsi, vagy a szemközt lévő hírközpontból valamelyik rádiós cimbora, netán a közeli konyháról egy haversrác…

De nem. Személyesen Degec őrnagy rongyolt be az irodába, mind a száztíz kilójával.

Természetesen fölpattantam, és vigyázzba vágtam magam:
– Jelentkezem, őrnagy bajtárs! (Akkoriban már bajtársak voltunk, nem elvtársak.)

– Pihenj, kopasz! – intett le kedélyesen a korpulens testalkatú parancsnok.

Döbbenetem határtalan volt. Már vagy kilenc hónapja szolgáltam a kettes kapun, de az őrnagy ez idő alatt csak egyetlen egyszer tolta oda a képét, akkor is Bódi zászlóshoz jött. És fényes nappal, nem ám este hétkor! Ez a faszi még pár héttel korábban, a romániai forradalom kitörésekor se jött le hozzánk!

A döbbenetnél erősebben tört rám az önvád. Én barom! Pedig mondta Latyák öcsi, hogy valami névnapot ünnepelnek ma a fejesek odaát, a parancsnoki épületben! Mondjuk az pontosan látszott Degec őrnagyon, hogy a délután folyamán az egész vezérkar alkoholadagját magához vette, önfeláldozó jelleggel, nyilván azért bóklászott ilyen öreg este a laktanyában, de még az is lehet, hogy egyszerűen eltévedt a marhája.

Ám a döbbenet és az önvád is eltörpült a következő pillanatban a csontig hatoló rémület mellett, amikor is Degec őrnagy két kacsázó lépéssel az íróasztalhoz navigálta magát, majd azt kérdezte:
– Mivel foglalkozik ilyenkor, kopasz? – És felemelte az asztalról az egyetlen ott lévő iratot, a biankós menetlevelet…