A történet folytatásához először két főszereplőt szükséges bemutatnom, Latyák öcsit és Degec őrnagyot. Ráadásul a személyük össze is függ, mivel Latyák öcsi Degec őrnagynak volt az írnoka. (És Latyák öcsivel ellentétben Degec őrnagynak nem ez volt az igazi neve.)
Latyák öcsi tengerszint feletti magassága mintegy 160 centimétert tett ki, és a súlya sem volt számottevő, tehát afféle egyszálbél legényt kell tisztelnünk a személyében. De annál nagyobb volt a szíve és a kreativitása, igazán belevaló fickó volt.
Degec őrnagy Latyák öcsivel ellentétben egy nagy kiterjedésű őrnagy volt, hasas butykosra emlékeztető törzsét odafenn egy duzzadt dugóra hajazó hájfej zárta le. De valószínűleg nem emiatt nevezték ki a dandárparancsnok műszaki helyettesének. Ilyeténképpen Degec őrnagy nekem is főnököm volt, csak én, mint a műszaki kapu sorállományú beosztottja, a hierarchia alján helyezkedtem el.
Beköszöntöttek 1990 januárjának első napjai. Másfél hónap volt hátra a leszerelésig. Latyák öcsi egyik este lejött hozzám a műszaki kapura boldog új évet kívánni, meg egy kicsit dumcsizni. Tájékoztattam, hogy túlzottan nem vagyok boldog, mert az obsitos bizniszem meghalt, elfogytak a kuncsaftok.
Közben megérkezett egy MAN teherautó a műszaki kapuhoz, Pomucz honvéd vezette, aki szintén leszerelés előtt állt. Kimentem fogadni a derék legényt, ellenőriztem a gépjárművén az irányjelzők, a féklámpa és a reflektor működését, meg amit még kellett, és miután mindent rendben találtunk, bementünk az irodába, hogy ellássam Pomucz menetlevelét a szükséges bélyegzőlenyomatokkal. Közben megdicsértem Pomucz kartársat a kedves figyelmességért, hiszen hajnali öttől szólt a menetlevele, de ő előrelátó módon már előző este el akarta intézni a szükséges formaságokat, és nem rendezett számomra ébresztőt másnap egy indokolatlanul korai órán.
Már odabenn, az irodában vettem észre, hogy a menetlevél Békéscsabára szól.
– Te meg békéscsabai vagy, jól emlékszem? – kérdeztem Pomucz honvédot.
– Jól emlékszel – erősítette meg Pomucz.
– Hej, de szép lenne, ha ez a menetlevél csak az odaútra szólna, vissza már nem kellene jönnöd, nem igaz? – kedélyeskedtem a surranótárssal.
– Bizony, az nagyon király lenne – ismerte el Pomucz, majd a lepecsételt menetlevéllel elhagyta az irodát.
Nekem meg fény gyúlt az agyamban.
– Te Latyák öcsi! – fordultam oda a másik surranótársamhoz. – Nekem eszembe jutott egy marha jó ötlet.
– Nocsak! És mi az? – pislogott érdeklődve Latyák.
– Van ám itt a laktanyában jó pár sofőr, akik februárban fognak leszerelni, igaz?
– Igaz.
– Mi lenne, ha gyártanék nekik olyan menetlevelet, amelyet az obsit meg a többi relikvia mellé tehetnének, a leszerelős portfólióba?
– Konkrétan miről lenne szó?
– Tudsz szerezni Degec őrnagytól biankós menetleveleket?
– Hülye vagy? Degec őrnagy írnoka vagyok, nem mondták még neked? Ha biankós menetlevelet akarsz tőle, akkor a legjobb emberrel beszélsz.
– Pontosan ezt a hozzáállást vártam tőled, Latyák bajtárs. Elmondom, hogy mi van, és máris értesítelek, hogy e percben ötven százalékos tulajdonosa lettél a Leszerelős Relikviákat Készítő Manufaktúrának…
A többi már ment, mint a karikacsapás. Nem tudom, hogy Latyák öcsi mit és miként ügyeskedett össze odafönn az irodán a különböző stencilező meg fénymásoló gépekkel, de másnap estére már le is hozott nekem ötven darab biankós menetlevelet Degec őrnagy aláírásával. Magam alá szalutáltam a meghatottságtól.
Én a menetleveleket minden sofőr számára névre szólóan, egyedileg készítettem el. Tehát például Pomucz honvéd olyat iratot kapott, amelyen Degecz őrnagy, a dandárparancsnok műszaki helyettese utasítja őt, miszerint 1990. február 15-én hajnali 5 órakor távozzon el a helyőrségből Békéscsaba célállomásra. A parancs szigorúan csak odaútra volt érvényes, és megtiltotta a delikvensnek, hogy visszatérjen a vásárhelyi laktanyába.
Újra beindult az üzlet. Latyák öcsivel a legtündöklőbb színekben tűntek fel előttünk január végi üzleti könyveink bevételi rubrikái. Akkor még nem sejtettem, hogy pár meleg pillanatot azért okozni fog nekem ez a világraszóló biznisz…