Teljesen világos volt immár előttem, hogy február 15-én nem leszerelni fogok, hanem éppen Nagyatádon tartózkodom majd, a futkosón, ahol is pont szaladni fogok valahová.
– Jelentem, menetlevelet írok – válaszoltam katonásan, végül is egy hangot sem hazudva, és közben azért fohászkodtam, bárcsak ne tudná kiolvasni a betűimet a dagadt parancsnok! Bárcsak ivott volna annyit, hogy összefolyjon a szeme előtt a szöveg! És főleg: bárcsak ne tévedne a tekintete a lap aljára, ahol az ő hamisított aláírása szerepel!!!
Eme vágyakozásom a következő pillanatban szerte is foszlott:
– Ez AZ a Csohány?
A kérdés Csohány tizedesre, a derék PSZH-sofőrre vonatkozott, akinek a neve már ott szerepelt a dokumentum megfelelő rubrikájában. Csohány tizedes mellesleg egy igen vagány fickó volt. Rohadtul unta már a sereget, és főleg az utolsó hónapokat viselte nehezen, ezért például nem sokkal korábban érdekes akcióra határozta el magát.
Őrségben volt a 3-as telephelynél, és ebbéli minőségében hajnali két órakor fogta magát, lemászott az őrtoronyból, leverte egy GAZ-66-os teherautó tanksapkájáról a lakatot, beledugott egy csövet, továbbá elhelyezett a talajon kettő darab marmonkannát, majd visszamászott az őrtoronyba, és a legnagyobb lelki nyugalommal kettőt a levegőbe lőtt. Utána jelentette a fegyverhasználatot, valamint annak okát is az őrparancsnoknak, a következő dandársorakozón ennek folyományaként a rettenthetetlen Csohány tizedest nyíltszínileg megdicsérték, mint aki elszántan megakadályozott egy galád üzemanyaglopást, továbbá egy hét jutalomszabadságra hazaküldték.
– Igen, az a Csohány – feleltem Degec őrnagynak, mert tudtam, hogy a furfangos tizedes jelenleg elég népszerű a vezérkarnál, a fent leírt okok miatt. Gondoltam, ez talán némi jópontot jelenthet a hamarosan bekövetkező kivégzésem előtt. Ugyanis az őrnagy elkezdte kisilabizálni az egész irományt.
Ekkor már teljesen világos volt számomra, hogy nem kerülhető el az alakulótéren történő nyilvános felakasztásom. Talán ha sikerül gyorsan kitalálnom valamilyen mentesítő körülményt, akkor humanitárius okokból megelégszenek azzal, hogy a lőszerraktár alagsorában csak simán tarkón lőnek…
És mi legyen Latyák öcsivel? Nem akarom én magammal rántani a bajba, de hát egészen nyilvánvaló, hogy Degec őrnagy mindjárt odaér a lap aljára, és akkor napirendre kerül a kérdés, miszerint honnan szereztem ezt a menetlevelet. Valamit csak mondanom kell majd rá, kábé hat másodperc múlva…
– Hehe! Egész jópofa! – vihogott fel az őrnagy, én pedig ebből tudhattam, hogy a törzsszövegnél jár. – Mennyit kért ezért, kopasz?
– Jelentem, egy kólát és egy Sport szeletet – hazudtam folyékonyan, mert egyéb se hiányzott volna, mint bevallani, hogy még üzleti szál is megbújik a történetben.
Degec őrnagy erre úgy felröhögött, hogy beleremegtek az ablakok, amelyeken korábban sajnos nem láthattam át.
– Egy kólát, meg egy Sport szeletet! – hahotázott. – Ekkora faszt! Egy kohólát meg egy Spo-ho-hort szeletet! Hihehöhöhö! Magának nem sok Goldberger meg Rosenfeld van a felmenői között, igaz, kopasz? – érdeklődött az őrnagy, tanújelét adva, hogy a tiszti karból a Kádár-korszak idején sem veszett ki az antiszemitizmus.
E percben azon töprengtem, hogy ha most esetleg elmesélnék egy zsidó viccet, akkor lehetne-e az az utolsó kívánságom, hogy a kivégzésem előtti estén ne a laktanyánk konyhájáról hozzanak nekem vacsorát, hanem a hódmezővásárhelyi Kis Pipacs vendéglőből. De nem sokáig kellett ezen elmélkednem, mert ekkor Degec őrnagy arca vérbe borult, és ledobta a menetlevelet az asztalra.
– Hát ezt meg mire véljem? – hördült fel egy ideges grizzlymedve modorában. – Mi az ott a lap alján, kopasz?
Kész. Itt a vége. Kis Pipacs vendéglő, mi? Hülyegyerek. Meg alagsor és tarkólövés. Az hát! Úgy fogsz lengedezni a főtéren, mint a zászló, te barom. Neked annyi.
– Így akarta odaadni a menetlevelet a derék Csohány tizedesnek? Maga szerencsétlen balfasz! – acsarkodott tovább Degec, jelentős mennyiségű nyálpermetet bocsátva a légtérbe, majd elkezdett a szivarzsebe körül tapogatózni, és sokat mondok, ha tizenkét másodperc elteltével sikerült is onnan elővennie egy tollat, aztán ráhajolt az asztalra, és ALÁÍRTA a menetlevelet.
Hát, be kell vallanom, nekem is több másodpercembe került megfejteni a rejtélyt. Hiszen nem nagyon mertem a menetlevélre pislogni odáig. De aztán nyilvánvalóvá vált előttem, hogy Latyák öcsi valami hibát követhetett el a stencilezésnél, ugyanis bekerült a portfólióba egy olyan dokumentum is, amelyikről lemaradt Degec őrnagy aláírása. Ilyen hibát olyannyira nem feltételeztem Latyák öcsiről, hogy negyed órával korábban a legnagyobb lelki nyugalommal kezdtem el kitölteni a menetlevelet, anélkül, hogy tüzetesen átnéztem volna a papírlapot.
Mit ne mondjak, ezekben a pillanatokban a legszívesebben megcsókoltam volna Latyákot, de talán még Csohány tizedest és a benzinszívó csövet is.
– Na, így már szabályos, kopasz! – üvöltött rám a részeg őrnagy, majd jóindulata jeléül megcibálta a bal fülemet, de tényleg annyira barátságosan, hogy alig lett két számmal nagyobb, mint a jobb, aztán pedig elhagyta az irodát.
Egy darabig követtem, és megálltam az ajtó előtt, mert úgy éreztem, soha nem volt még nagyobb szükségem a friss januári levegőre, mint most. Ellágyulva néztem a távozó őrnagy után, akinek sikerült kikerülnie két nem létező aknafedelet is, majd fiatalos ruganyossággal átlépte a sorompó árnyékát, és egy képzeletbeli szerpentinen a tiszti épület felé vette az irányt.
Soha nem árultam el Csohány tizedesnek, hogy az egész laktanyában egyedül neki van teljesen szabályos, Degec őrnagy által saját kezűleg aláírt leszerelő-menetlevele.