Remélem, a kedves olvasóim nem sorolnak engem a parttalanul trágárkodó írók táborába, de egész egyszerűen vannak olyan esetek, amikor nem lehet elkerülni bizonyos szavak használatát. Jó példa erre a címben szereplő szakkifejezés, amelyet a közelmúltig nem is ismertem. Csak amikor egy internetes hírportálon olvastam róla, akkor világosodtam meg: de hiszen egyszer én is az voltam!
Az abasári laktanya 2-es számú telephelyén történt. Nem tudom, hogy mi volt aznap a reggeli. De arra ma is emlékszem, hogy miután beültem a teherautómba, a MANciba, hogy tízóraira elfogyasszam a büfében korábban megvásárolt sós kiflit és karamellás tejet, szinte rögtön lehetett érezni, hogy a reggeli és a tízórai körülbelül úgy áll szemben egymással, mint a NATO és a Varsói Szerződés, tehát viharsebesen lezártam a teherautót, és elindultam a körlet felé.
Néhány méter után kiderült számomra, hogy a küldetést nem tudom teljesíteni, a körlet elérhetetlenül messze van…
Mit tehet ilyenkor a Varsói Szerződés jellemes, becsületes, otthon kiváló nevelést kapott katonája? Nyilván nem guggol le fényes nappal a telephely közepén szarni, amikor ezen a helyszínen több kiváló harcjármű és tehergépjármű is rendelkezésére áll. Így hát gyorsan felmásztam egy Csepel teherautó platójára, és a ponyva által eltakarva véget vetettem a belharcnak. Majd kilestem a ponyva alól, és duplán megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy még mindig egyedül tartózkodom a telephelyen. Leugrottam a platóról, és mint aki jól végezte dolgát, elhúztam onnan a sunyiba. Én ott se vótam!
Nem sokkal később elkövetkezett az a hajnal, amikor indulnunk kellett Táborfalvára, hadgyakorlatra. Úgy kábé az egész laktanyának. Varázslatosak voltak az ilyesféle hajnalok a Magyar Néphadseregben, mindenki rohangált, mint a mérgezett egér, a tiszthelyettesek idegeltek, és kiváló logisztikai képzettségük nyomán a kopaszokkal a gömböt cipeltették, a kockát meg guríttatták. Szóval a szokásos.
Mivel a MANci a 2. zászlóalj törzs javító rajának vontatója volt, így komoly szerep hárult rá a visontai bevagonírozásnál. Az én feladatomat az képezte, hogy egy szakasz lövésszel leszállíttassak egy nagy halom acélkábelt a MANcihoz, és felpakoltassam velük a platóra a kábelkötegeket, amelyek majd a harcjárműveknek a vagonra rögzítését fogják szolgálni.
Gyanútlanul megérkeztünk a MANci farához. Lenyitottam a platót, két kopasz meg felugrott, hogy átvegyék a feladogatandó kábelkötegeket. Legalábbis ez volt az eredeti terv.
Kettő másodperccel később a két kopasz úgy ugrott le a teherautóról, mint akik vegyi támadásba szaladtak bele. Folyt a könnyük, bazmeg! Ömlött!!! Nekünk meg fogalmunk sem volt, hogy mi a nagytalpú keresztanyjuktól ijedtek meg ennyire.
Amikor valamivel később már levegőt is kaptak, lihegve jelentették, hogy ilyen irtóztató kábelt ők még életükben nem láttak, és bizony az nem acélból van, így a bevagonírozásnál sem fogjuk tudni hasznát venni, viszont olyan szag üli meg a fedélzetet, hogy ha erről a NATO tudomást szerezne, biztos, hogy azonnal lebombáznák a teherautómat, mint a hadtörténelem eddigi legveszélyesebb vegyi fegyverét.
Ekkor már én is majdnem sírtam. Öt perc múlva rá kéne állnunk a menetoszlop végére, erre itt szerencsétlenkedünk. Hogy nem megyek haza jövő nyárig sem, az innentől kezdve ténykérdés.
Erre vakmerőn s hívatlanul előállt Csutora János honvéd, egy bátor csökmői legény. Ajkán a dal magára vall, ez ige hallatik:
– Mit kell beszarni egy kis szartól?
Majd lapátot ragadott, felugrott a platóra, a ponyvát rutinosan kissé hátrahúzta, aztán egy mozdulattal fellapátolta az irtózatos szarkupacot, és úgy hajította el, hogy az jóval túlszállt a laktanya kerítésén is. Egyesek meg is jegyezték, hogy ha nem a kalapácsvetés és a súlylökés, hanem a lapáttal való szarhajítás lenne olimpiai szám, akkor a csökmői legény egész biztosan aranyérmet nyert volna Szöulban.
Csak később tudtam meg, hogy Csutora János honvéd civilben a csökmői sertéstelepen mint szervestrágya-anyagmozgató tevékenykedett korábban, tehát számára ez a kis közjáték gyakorlatilag a napi rutint jelentette, ezért nem bírta felfogni, mit szarakodunk itt, amikor nem ez a dolgunk.
Utána azt a képet is sikerült összeraknom, hogy bár a telephelyen az én szarófantommá válásom idején valóban nem tartózkodott senki, de megfeledkeztem a toronyban posztoló őrről, aki nyilván szemtanúja volt a cselekedetemnek, és beárult engem a Csepel sofőrjének, pláne, ha az még a haverja is volt. És hát a csepeles kolléga tudta, hogy mikorra kell a bosszút időzíteni, a materiális jellegű bizonyíték tanúsága szerint napokon keresztül készülhetett rá táplálkozástudományi alapon.
Úgyhogy igazából nem lettem szarófantom, mert mindjárt a kábel kitolásakor akadt valaki, aki előtt nem tudtam inkognitóban maradni. Hiába, nekem még ez a szarófantomság sem ment soha. Mert a jeles kolléga lett az, akinek a kiléte mind a mai napig ismeretlen.