Csipek Lajos később is számos mókás pillanattal ajándékozott meg bennünket. Az alábbi történet már akkor esett meg, amikor véget ért a kiképzésünk, letettük az esküt, és immár újoncból előléptünk a még mindig mérsékelten menő kopasz státuszba.
Az alapkiképzés után én a javítórajhoz kerültem a zászlóalj törzshöz, mivel autószerelő végzettségem volt, meg jogosítványom teherautóra. (Egy lövész zászlóalj úgy épül fel, hogy három lövész század alkot egy zászlóaljat, és ehhez tartozik egy törzs, amelynek mindenki tagja, aki konkrétan nem lövész. Például az írnokok, rádiósok, ellátósok, komendánsok, raktárosok stb., meg persze mi, a javítósok.)
A javítóraj három főből állt, egy Széphegyi Béla nevű öregkatonából, meg két kopaszból, akik közül az egyik én voltam, a másik meg a Vígh Peti nevű surranótársam. Kettő darab jármű felettrendelkeztünk, az egyik egy M.A.N. típusú vontató volt, a MANci, amelynek én lettem a sofőrje, a másik pedig a jókora műhelykocsi, a román gyártmányú DAC. Azt Széphegyi vezette.
Béla amúgy egy nyíregyházi illetőségű srác volt, és valami hihetetlen sármmal bírt. Nem volt az a klasszikus férfiszépség, de jóképűnek volt nevezhető, és olyan stílusban adta elő magát folyton, hogy ha ismert volna filmrendezőket, kaszting nélkül veszik be bármilyen filmbe, azonnal.
Történt egyszer, hogy a DAC-kal kocsikáztunk a laktanyán belül. Széphegyi vezetett, jómagam ültem középen, Vígh Peti meg az „anyósban”. Egyik telephelyről a másikra tartottunk, amikor gyakorlatilag lestoppolt minket Csipek Lajos. Elég nagy távolságok voltak a laktanyán belül, úgyhogy amikor az embert elszalajtották valahonnan valahová, akkor szívesen fogott stoppot magának.
Széphegyi megszánta Csipek Lajost, lelassított. Én hátramásztam a második sorba, Vígh Peti beült középre, Lajosunk meg beszállt az anyósülésre. Na már most, vagy nem csukta be rendesen maga után az ajtót, vagy valahogy lenyomta a kilincset, ennyi év távolából már nem emlékszem minden apró momentumra, az viszont tény, hogy…
Na de ennek elmesélése előtt kell egy kis kitérő.
Bár a mellékelt ábra nem igazán adja vissza, de a DAC azért egy kellőképpen böhöm nagy autó. Főleg egy marha nagy műhelyputtonnyal a hátán. Nem egy kis IFA-t kell elképzelni.
Amikor nekem DAC-vezetésből kellett vizsgáznom, akkor Dóczi őrnagy volt a kocsiparancsnok, egyben vizsgabiztos. Dóczi őrnagy egy nyugdíj előtt álló, halál laza főtiszt volt. A hasonló beosztású főtisztekkel ellentétben nagyon szeretett a sorkatonák között tartózkodni. Legendák keringtek róla a laktanyában. Nyári hadgyakorlaton például megesett, hogy egy egész flakon Chemotoxot magára fújt, mielőtt bebújt este az egyszemélyes sátrába (nem ám a tiszti szálláson aludt), hogy őt aztán nem fogják megenni azok a rohadt szúnyogok éjjel. „Micsoda? Ideggáz? Amit majd a NATO-tól kapunk, az ideggáz lesz, kiskomám, de nem ez.” Különben is, ő a Chemotoxszal akkor már kellően felkészült lesz az aljas imperialisták vegyi támadására.
Na, ez a Dóczi őrnagy volt a gépjárműparancsnok a vizsgán. Elirányított valami nagyon alsórendű hegyi útra, ami egyre vékonyodott, néha már akkor is le kellett húzódnom, ha egy kis Polski jött szembe. De amúgy minden simán ment.
Már-már kezdtem élvezni a feladatot, amikor az őrnagy megszólalt:
– Lassít, megáll, megfordul.
Hogy mi van??? – gondoltam rémülten. A parancs kétharmadát játszi könnyedséggel megoldottam, lelassítottam, majd megálltam, de aztán csak néztem, mint hal a szatyorban.
– Most mit mereszti a szemit, vakegér? Nem vótam elég világos? Mondom: megfordul!
Hábazmeg, esszülye. Hosszában alig fér már el az úton a DAC, mi az anyjáról beszél ez a vén agyalágyult? Elvette az eszét a sok Chemotox?
Aztán rájöttem! Ez egy beugratós kérés! Azt tesztelik vele, hogy hogyan bánsz a Magyar Néphadsereg tulajdonával!
Kicsit megnyugodtam, és így szóltam:
– Őrnagy elvtárs, jelentem, a feladat nem végrehajtható, mivel a Magyar Néphadsereg tulajdonában lévő DAC-665 típusú műhelyko…
– Kuss!
Érdekes, sokszor milyen rövid szavak kellenek csak ahhoz, hogy az ember egy egész koncepciót pillanatok alatt a sutba dobjon. Ezek szerint komolyan gondolja ez a vén fasz. Úgy látszik, kicsit elfáradt, és szeretne lefeküdni az árokban, de valami perverz oknál fogva ezt műhelykocsistól akarja megtenni. Most mi a bánatot csináljak?
– Nem mondom el még egyszer, kopasz: megfordul ipszilonban, aztán irány a laktanya.
– Na de őrnagy elvtárs, ott az árok…
Bár Dóczi őrnagy kedvelte a sorkatonák társaágát, de az tény, hogy a világ egyetlen hadseregének egyetlen őrnagyi rangban lévő főtisztje sem szereti, ha tizenéves kopaszok a „na de” szavakat alkalmazzák mondatkezdésnek. Nem rajongott az ilyesmiért a derék kocsiparancsnokom sem, úgyhogy egyszer csak elbődült:
– Vagy megkezdi a műveletet, kopasz, vagy parancsmegtagadás, világos? Plusz még a vizsgája is ugrott, mehet a nyulak közé! Értve vagyok?
Dóczi őrnagy kicsit sem arra célzott ezzel, hogy bolyhos farkú, aranyos kis állatkák között fog lezajlani a hátralévő szolgálatom, húsvéti jelleggel. A nyulak az egyszerű, talpas lövészeket jelentették a seregben. Akiknek összehasonlíthatatlanul rosszabb dolguk volt, mint mondjuk egy sofőrnek.
Oké. Vettem egy nagy levegőt, belenéztem a visszapillantóba, sehol senki, hát akkor haladjunk. Előregurultam egy kicsit, és próbáltam lehúzódni még inkább jobbra, amennyire csak lehetséges volt, majd hirtelen alászedtem a kormányt balra ezerrel. Megpróbáltam a merőlegeshez minél közelebb megérkezni a kocsi elejével az út bal szélére. Aztán meg az árokba. Lesz, ami lesz.
A DAC eleje már lenn volt az árokban, eszméletlen dőlésszöggel. Ha nincs ott a kormánykerék, biztos nekiesek a szélvédőnek. Dóczi őrnagy is kitámasztotta magát kellőképpen. Aztán fékeztem, mert tudtam, hogyha a puttony is leér a meredélybe, akkor cseszhetem az egészet. Fék, hátramenet, kormány ütközésig jobbra, gáz.
A DAC úgy mászott ki hátra az árokból, mint amikor te kiállsz a kocsiddal a szupermarkec parkolójából. Lazán és könnyedén.
Leszakadt rólam vagy nyócvan liter víz, mindkét lábam remegett (máig nem értem, hogy lehet annyira remegő lábakkal pedálokat kezelni), Dóczi őrnagy viszont olyan életvidáman hahotázott, hogy azt hittem, ezúttal Chemotox helyett kéjgázt fújt magára:
– Na mi van, kopasz? Befosott? Csak nyugalom, ezt nem írom be a vizsgajelentésbe. De máskor meg ne merje kérdőjelezni, ha kiadok egy parancsot. Harminc éve vagyok ennek a kibaszott hadseregnek a katonája, ha én egyszer kiadok egy kibaszott parancsot, akkor az a kibaszott parancs végre is hajtható! Értve vagyok?
Teljesen spontán alapon ez csúszott ki a számon, talán a derék kocsiparancsnok cizellált ihletése nyomán:
– Jelentem: kibaszottul megértettem, őrnagy elvtárs!
Na, erre Dóczi még nagyobb röhögésbe fogott, és mire visszaértünk a laktanyába, már kitöltött minden papírt, úgyhogy a Varsói Szerződés első osztályú sofőrjeként haladtam át a kapun a technikával, és ez kerek negyven forinttal emelte meg a zsoldomat. (Illetmény.)
No de vissza Csipek Lajoshoz. Szóval, vagy nem csukta be rendesen maga után az ajtót, vagy valahogy lenyomta a kilincset, de az tény, hogy amikor Széphegyi odaért egy füves terepre, és ott nem annyira csekély sebességgel, a kormányt balra alászedve elkezdett megfordulni, akkor Csipek Lajos egyszerűen kiesett az ajtón. És mint mondtam, egy böhöm nagy technikából, tehát nem annyira alacsony szintről.
Elhűlve néztük, ahogy a jobb oldalára esve nagyot puffan a gyepen. De ezzel még nem ért véget a produkció. Csipek Lajos úgy érezte, hogy a tekintélye jelentős csorbát szenvedne, ha hagyná az egészet a pitlibe, és megadná magát a sorsnak meg a fizika törvényeinek. Ezért a következőt művelte: a landolása után, mint valami partra vetett hal, eldobta magát balra, aztán vissza jobbra, és ott produkált egy afféle átgördülős műveletet. Egyáltalán, úgy tett, mintha ezt az egész mozdulatsort, kezdve a DAC-ból való kizúgásával ő ELEVE így tervezte volna meg. Mint valami rutinos kommandós, aki már ezerszer elgyakorolta ezt.
Csipek Lajos ebbéli igyekezete abszolút felesleges volt. A jelenet szemtanúinak agyában nem profi kommandósok alakja jelent meg, hanem egy olyan emberé, aki jelentkezett ritmikus sportgimnasztikai edzésre, valamilyen érthetetlen okból katonai gyakorló ruházatban, és úgy akar bemutatni egy talaj-koreográfiát, hogy a sportág legalapvetőbb szabályaival sincs tisztában.
A produkció után néhány másodperccel Vígh Peti már kint lógott az anyósülés ablakában, és kajánul kiüvöltött:
– Ez nem a deszant alegység, te barom!
A tett színhelyén állt egy őrtorony is, ahonnan az őrkatona azt üvöltötte röhögve:
– Nem is tudtam, hogy ejtőernyősöket is kiképzünk! Nem mondták még neked, hogy repülőből kell kiugrani, nem műhelykocsiból?
Széphegyi meg csak lazán lefékezett, és a szája sarkában az elmaradhatatlan cigivel csupán annyit szólt:
– Volt gépjárműről?
A katonai gépjárművet ugyanis a katona akkor hagyhatja el, amikor a gépjárműparancsnoktól megérkezik a „Gépjárműűűű-RŐL!” vezényszó.
Aztán, ahogy telt-múlt az idő, Csipek Lajos egyszer elment eltávra, és valamikor vasárnap éjjel érkezett vissza a laktanyába. Már mindenki aludt. Csipek Lajos természetesen részeg volt, mert olyan katonát még nem látott a Varsói Szerződés, hogy eltáv után józanon térjen vissza a laktanyába. De azért vannak fokozatok.
Csipek Lajos irodalomtudósra itta magát. Benyitott a körletbe, odabotorkált az ágyához, leült a szélére, majd a következő érdekességet közölte:
– Volt két család, Montague és Capulet. „Legyél kapu!” – monta gú, és kapu lett.
Ez elsőre talán viccesnek hangozhat, de hajnali egykor, egymás után huszonnegyedjére is meghallgatva már nélkülözi a klasszikus drámairodalom iránti érdeklődés morzsáit egy laktanyában, ahol ilyenkor leginkább a „hoztál anyádtól rántott húst?” kérdéskör az irányadó. Úgyhogy egyszer csak meg is szólalt a körletparancsnok, és a figyelmébe ajánlotta Csipek Lajosnak, hogy amennyiben a Rómeó és Júliára történő utalás a következő percben is testet ölt, mégpedig valamely ismeretlen szereplőnek a kapuvá változását bejelentve, akkor akár az is megeshet, hogy a szavalóművész fejébe bele lesz állítva egy stoki, mégpedig sarkosan.
Csipek Lajos megállapította, hogy ebben a laktanyában mindenki bunkó, aztán ruhástól lefeküdt aludni.