Március 11., 18 óra 32 perc
Helyszín: Sugár Zoltán legénylakása
Hősünk órák óta a pamlagon hevert, és egy, az élet mérhetetlen igazságtalanságáról szóló axióma megfogalmazásán munkálkodott. Töprengéséhez egy félig telt whiskys palack tartalmát hívta segítségül. Kettesben sem jutottak sokra, ekkor azonban érkezett egy újabb ihlető adalék az ügyhöz, mégpedig egy SMS formájában. Örv Endre érdeklődött mélységes együttérzéssel és aggodalommal: „No, mi újság nálad, Sugár? Sehol semmi reménysugár?”
Az igazgató érdekes módon nem a konkurenciát kezdte átkozni, hanem az ügyvédjét, ő volt ugyanis az, akinek egész délután a hívását várta, ilyeténképpen nem kapcsolhatta ki a mobiltelefonját. A tétényvölgyi nyaralója ügyében szeretett volna jogi szakvéleményt hallani. A nagy értékű ingatlanra tudniillik unokahúga is igényt tartott, s a mohó rokon legújabban már pert is kilátásba helyezett, amennyiben bácsikája nem hajlandó szépszerével lemondani a tulajdonjogról az ő javára.
Amikor végre befutott a hívás, a néhány perces beszélgetés hősünk maradék életkedvét is elvette. A tapasztalt jogász ugyanis kifejtette, hogy az ügy beható tanulmányozása során arra a megállapításra jutott, miszerint annak az esélye, hogy ügyfele számára kedvező döntés szülessen egy esetleges per kapcsán, konvergál a nullához.
Eme lehangoló diskurzust követően megfogalmazódhatott valahára az axióma az élet mérhetetlen igazságtalanságáról. Sugár Zoltán és a skót whisky arra a megállapításra jutottak, miszerint az ember sorsa attól függ, milyen habitusú őrangyalt rendelnek ki számára odafönt, az életpályája körüli szervezési feladatok ellátására. Egyes, különösen imposztor hajlamú védőszellemek ugyanis, inkább úgy tevékenykednek, mintha legalábbis a Pokol alkalmazásában állnának, mint promóciós menedzserek.
Az igazgató – aki egyre kevésbé tekintette önmagát annak – végigdőlt a pamlagon, és bekapcsolta a tévét. A mintegy tízperces virtuóz billentyűfutamot, amit a távkapcsolóján valósított meg, és amelyet egy Morse-szakkörön is elismeréssel illetett volna az oktató, az egyik országos kereskedelmi csatorna valóságshow-jánál fejezte be. Irigyen figyelte a képernyőt, s szomorúan állapította meg, hogy az ő nyaralója is hasonló elrendezésű, mint amilyenben a népszerű játék résztvevői tengetik mindennapjaikat.
Nála is egy légtérben van a konyha, az étkező és a nappali, az épülethez fedett terasz kapcsolódik, s a kertben szép zöld pázsit virít. Pezsgőfürdője ugyan nincs, de a medencéje majdnem kétszer akkora, mint azoknak ott, a képernyőn. Lefelé görbülő szájjal gondolt arra, hogy többé aligha fog fürödni abban a bizonyos medencében. Közben néha el-elbóbiskolt, s csak olyankor riadt fel, amikor valami hangosabb cselekmény zajlott a műsorban.
Az utolsó ilyen föleszmélése viszont semmilyen kapcsolatban nem állt a tévékészülék felől érkező hangeffektusokkal. Reményteljes csillogás tükröződött a tekintetében, s hirtelen különös izgalom bizsergette végig egész testét. Állapotát egy képregényrajzoló bizonyára úgy ábrázolta volna, hogy egy égő villanykörtét pingál hősünk feje fölé.
És valóban, mintha csak egy öreg agysejtje, amelyik az esti lámpagyújtogató szerepét töltötte be, világosságot gyújtott volna a fejében. Ez az elaggott agysejt viszont nem azt kántálta, hogy „Tízet ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra”. Épp ellenkezőleg. Mozgósította valamennyi olyan kollégáját, akik éppen nem a skót whisky uniformisában jelentkező agresszor ellen viseltek hadat, s ez azt eredményezte, hogy az elcsigázott agytekervények között grandiózus terv körvonalai kezdtek kibontakozni.
Sugár Zoltán felült a pamlagon. Minden pillanattal egyre boldogabb, egyre elégedettebb arckifejezést öltött. (Olyannyira, hogy ha a szóban forgó whiskyt palackozó cég képviselője e percben jelen van a legénylakás nappalijában, bizonyára azonnal felajánlja hősünknek, hogy legyen az italmárka reklámembere.) De egyúttal olyan értelmes kifejezés is kiült az arcára, ami a fél üveg whisky elfogyasztása után maga volt az anatómiai csoda.
Kidörzsölte a maradék álmot is a szeméből, aztán fejét a két ökle közé szorította. Minél többször gondolta végig a frissen született tervet, annál jobban tetszett neki.
– Csak merje nekem még egyszer azt mondani valaki, hogy az alkohol butít! – motyogta, aztán kitámolygott a fürdőszobába, megmosta az arcát, és törölközés közben szuggesztív pillantást vetett a tükörre:
– Én alighanem egy zseni vagyok!