Sajnálom a telefonmarketingeseket. Trágya meló. Ezért nem is szoktam szemét lenni velük. Mindig adok nekik egy esélyt. Az esély arra vonatkozik, felfogják-e EGYBŐL, hogy nem érdekel az ajánlatuk. Ha igen, akkor barátságos szellemben válunk el. Ha nem, akkor indul a szívatás.
Viszont ezt a szűrőt csak az érdemli meg, aki munkaidőben csörög rám. Aki szombaton késő délután teszi ezt, az semmiféle kíméletet nem érdemel. Ugyanis a szombat délután sok mindenre való, csak nem arra, hogy az embert felhívja egy tahó, hogy rásózzon valami fosputtony biztosítást. És még csak azt sem kérdezi meg, alkalmas-e az időpont. Oké. Hát akkor induljon útjára a gyönyör…
Erőt vettem magamon, és 19 percen át faggattam az általa ajánlott szolgáltatásról, minden apró részletre rákérdezve. Végül már személyes találkozót is megbeszéltünk. Aztán még volt egy utolsó kérdésem:
– Az nem probléma egyébként, hogy gondnokság alatt állok?
– Hogy érti ezt, uram?
– Úgy, ahogy mondom. Nem dönthetek ilyen ügyekben, mert gondnokság alatt állok.
– De hát… miért?
– Mert pszichopata vagyok.
– Ööö… hogy mi?
– Pszichopata. Az a fétisem, hogy megeszem azoknak a telefonmarketingeseknek a szívét, akik szombat délután hívnak fel.
Bontotta a vonalat. Az a sajgó érzés mart belém, hogy esetleg a személyes találkozóra sem fog eljönni.
